Játszótér és piramis (prédikáció, Böjt 2. vasárnapja, 2021.02.28.)

 

Az igehirdetés audió és letölthető formában:

Az igehirdetés a YouTube-on: https://youtu.be/D20xT9w7Uig

textus: Mt 20,20-28

„20 Akkor odament hozzá Zebedeus fiainak anyja a fiaival együtt, leborult előtte, és kérni akart tőle valamit. 21 Jézus megkérdezte tőle: Mit kívánsz? Ő így felelt: Mondd, hogy melletted üljön az én két fiam a te országodban, az egyik jobb kezed, a másik bal kezed felől. 22 Jézus így válaszolt: Nem tudjátok, mit kértek. Kiihatjátok-e azt a poharat, amelyet én fogok kiinni? Ők így feleltek: Kiihatjuk. 23 Erre ő ezt mondta nekik: Az én poharamat kiisszátok ugyan, de hogy ki üljön jobb és bal kezem felől, azt nem az én dolgom megadni. Azoké lesz, akiknek az én Atyám elkészítette. 24 Amikor ezt meghallotta a többi tíz, megharagudott a két testvérre. 25 De Jézus magához hívta őket, és ezt mondta: Tudjátok, hogy a népek felett zsarnokoskodnak fejedelmeik, és vezetőik hatalmaskodnak rajtuk. 26 De közöttetek ne így legyen, hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok, 27 és aki közöttetek első akar lenni, az legyen a rabszolgátok. 28 Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.”

Vannak bizonyos idegesítő dolgok, ami csak a kisgyerekes szülőkkel szokott előfordulni. Ezek közül bizony sok olyan, amit csak „kívülről” lehet észrevenni, a szituáción belül nem realizálódik. (És persze most ezzel önvizsgálatot és önkritikát is gyakorlok, mint kisgyerekes apuka.) Az egyik „kedvencem” a „helyette kérdezés és válaszolás”. Két klasszikus esete van.

1. Az egyik: adott egy 2-3 éves kisgyerek, aki már beszél, de persze még nem az igazi. Adott a játszótér, mint helyszín. Odajön egy másik felnőtt (legtöbbször maga is szülő), lehajol a kisgyerekhez és kérdez tőle olyan releváns dolgokat mint pl. „Szeretsz játszani?” vagy „Ugye milyen jó a játszótér?” A gyerek persze köpni-nyelni nem tud, mert az idegen bácsi vagy a néni önmagában is halálra rémíti, és így a kérdésre nem is tud figyelni, amire így akkor sem tud válaszolni, ha képes volna rá. De ugye az álságos az egészben az, hogy ezek a kérdések prektikusan nem is neki szóltak, hanem a szülőnek, aki pedig mosolyogva, készségesen válaszol a gyerek helyett, lehetőleg többesszámban és gügyögve: „Hát persze, hogy szeretünk játszani!”, „Fantasztikus a játszótér!”

2. A másik klasszikus eset, amikor a gyerek már nagyobb, képes és tud is (pontosabban tudna) válaszolni, de a szülő az elmúlt években megszokta, a fenti első esetet, így mikor kérdezik, reflexből ő válaszol. És ez az állapot meg tud ismétlődni akár később is, ami akár aranyos is lehet, hiszen a szülő számára a gyerek mindig gyerek marad, akkor is, ha felnő. Viszont be is tud „ragadni” és egy egészségtelen gyámkodássá válhat hosszú távon. Érdekes ennek a helyzetnek fényében nézni a mai igénket.

„Akkor odament hozzá Zebedeus fiainak anyja a fiaival együtt, leborult előtte, és kérni akart tőle valamit. Jézus megkérdezte tőle: Mit kívánsz? Ő így felelt: Mondd, hogy melletted üljön az én két fiam a te országodban, az egyik jobb kezed, a másik bal kezed felől.” Zebedeus fiai János és Jakab apostolok voltak. Az anyukájukkal odamennek Jézushoz, hogy kérjenek tőle. Mit akarsz?- kérdezi Jézus. „Mondd, hogy melletted üljön az én két fiam a te országodban, az egyik jobb kezed, a másik bal kezed felől.” Szép. Jakab és János felnőtt emberek, és közeli tanítványai Jézusnak, még az apostoli körön belül is. (lásd: Mt 17,1-9; Mt 26,36-46) De mégis az anyuka jön oda, hogy főhelyeket intézzen a fiúknak. Azt kérte ugyanis, hogy Jézus országában közvetlenül mellette üljenek. Tudni kell, hogy az ókori keleten, minél közelebb ült valaki a vendéglátóhoz, annál magasabb becsben tartották. Szóval a főhelyekért lobbizott. Azt persze nem tudjuk, hogy ő mit értett Jézus „országán”, hiszen itt még Jézus követői számára nem volt egyértelmű, hogy Jézus földi királyságot alapít-e vagy itt a mennyei királyságról van szó. De ez a lényegen nem változtat.

Mit tesz erre Jézus? Pont ellenkezőleg cselekszik, mint a kisgyerekes szülők a fenti példákban, ugyanis nem az anyukához intézi a választ, hiszen valójában a kérdés sem az anya kérdése volt, hanem a Jakabé és Jánosé. Nekik válaszol, többesszámban. „Nem tudjátok, mit kértek. Kiihatjátok-e azt a poharat, amelyet én fogok kiinni? Ők így feleltek: Kiihatjuk. Erre ő ezt mondta nekik: Az én poharamat kiisszátok ugyan, de hogy ki üljön jobb és bal kezem felől, azt nem az én dolgom megadni. Azoké lesz, akiknek az én Atyám elkészítette.” A beszélgetés most már tényleg a tanítványok és Jézus között zajlik, ahol zajlania kell.

Persze ez eddig csak a formai része volt. A tartalmat, az üzenetet akkor tudjuk megérteni, ha kontextusba helyezzük ezt a szakaszt és megnézzük mi történt előtte. A fejezet elején Jézus elmondja a szőlőmunkások példázatát (Mt 20,1-15 erről itt lehet olvasni). Ennek a lényege, üzenet az, hogy az ember bármennyi időt is tölt el Jézus követésében, ugyanaz lesz a „jutalma”, az örök élet. Utána pedig (Mt 20,17-19) kijelenti harmadjára is, hogy Jeruzsálemben, ahová tartanak, őt meg fogják ölni, és fel fog támadni. Valószínűleg ennek a tudatában – vagy inkább nem értése okán – gondolták úgy Jakab és János Zebedeus fiai és anyjuk, hogy lépni kell, amíg lehet, és bebiztosítani a pozíciót.

Két nagyon fontos dolgot tudunk tanulni Jézusnak erre a viselkedésre adott válaszából, reakciójában. Egyrészt amit mond, másrészt amit tesz.

Kezdjük azzal, amit Jézus tesz, pontosabban nem tesz! Nem hajtja el őket. Nem hajtja el az anyát, hogy „Anyuka, a fiúk már nagyok, tudnak maguk is beszélni, önállóan!” Nem. Tisztelettel bánik vele. Ebből egyértelmű, hogy Jézus nem veti el a közbenjárást, azaz, hogy másokért kérjük őt! Nem muszáj, hogy mindenki maga kérje, hanem van ajándékunk arra, hogy másokért közbenjárjunk, imádkozzunk, olyanokért is, akik amúgy meg tudnák maguk is tenni, de mégsem teszik. Ez nagyon fontos! Aztán meg nem azt mondja Jakabnak és Jánosnak, hogy „Na, ne hülyéskedjetek már, hát ennyire nem értitek a lényeget! Menjetek tanuljatok még egy kicsit, aztán majd beszélünk.” Nem. Ennek az üzenete szintén egy csodálatos dolog. Nincsen rossz kérés. Nincsen olyan kérés, amivel ne tudnánk Jézushoz fordulni! Nem zavar el. Persze ettől még lehetnek rossz vagy irreleváns kéréseink, de azokat is meghallgatja. Csak aztán fogadjuk el tőle a választ…!

És hát, mi Jézus válasza a tanítványoknak azon túl, amiről eddig szó volt? „Jézus magához hívta őket, és ezt mondta: Tudjátok, hogy a népek felett zsarnokoskodnak fejedelmeik, és vezetőik hatalmaskodnak rajtuk. De közöttetek ne így legyen, hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok, és aki közöttetek első akar lenni, az legyen a rabszolgátok. Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” „De ne így legyen közöttetek…” A világban, aki főhelyet akar, aki a tűz közelébe kar kerülni, az hatalmat kell, hogy szerezzen, vagy erővel, vagy okossággal vagy protekcióval. És, amit megszerzett, ahhoz foggal-körömmel ragaszkodik, nem ereszti semmi áron. Ez a rendszer nem emberbarát, hanem inkább a másikon való fölkapaszkodás, a másikon való taposás és az elnyomás rendszere. „De ne így legyen közöttetek…” Nálunk, keresztényeknél ez nem lehet így! A nagyság ára nem lehet mások kicsisége, kicsivé tevése! Ha valahol ilyet tapasztalunk, ilyet látunk, akkor legyen rajta bármilyen „keresztény” címke is, jó ha tudjuk, rossz helyen járunk… Hanem mi a jézusi rendszer? Egy fordított piramis. Aki a legnagyobb az legyen legalul, az szolgáljon leginkább másoknak. És Jézus nem csak dumál, hogy ennek így kéne lenni, ez nem egy utópia, hanem létező valóság: „az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.”- mondja Jézus magáról. És nem csak mondja, de ő teszi is!

Az egész böjti időszakban már a kereszt felé haladunk, a keresztre nézünk. Jézus ezért jött! A kereszt miatt! Hogy szolgáljon. (Ezt fejezi ki a eredeti görög [„szolgáljon”] kifejezés is, amely egy egyszeri cselekvésre utaló módban van.) Értünk tegyen. A piramis legaljára kerüljön. Nem az öncélú szenvedésért, nem értelmetlen aszkézis miatt, hanem azért, mert ezt csak ő tudta megtenni! Így ha Jézust akarjuk követni, az ő nyomdokaiban akarunk járni, akkor a legjobb, ha Isten akaratát kutatva mi is feltesszük a kérdést: Mi az, amit csak mi tudunk megtenni, éppen most? Így kerülhetünk közelebb Krisztushoz, a piramis alsó csúcsához. Ámen