Alkalmazott hit - Lk 24,28-35 (prédikáció, Húsvét hétfő, 2021.04.05.)



A prédikáció audió formában:





A prédikáció videója a YouTube-on:

https://youtu.be/FHBOoNANxh0


textus: Lk 24,28-35

28 Így értek el ahhoz a faluhoz, amelybe igyekeztek. Ő azonban úgy tett, mintha tovább akarna menni. 29 De azok unszolták és kérték: Maradj velünk, mert esteledik, a nap is lehanyatlott már! Bement hát, hogy velük maradjon. 30 És amikor asztalhoz telepedett velük, vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta. 31 Ekkor megnyílt a szemük, és felismerték, ő azonban eltűnt előlük. 32 Ekkor így szóltak egymáshoz: Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, amikor feltárta előttünk az Írásokat? 33 Még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a tizenegyet és a velük levőket. 34 Ők elmondták, hogy valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak. 35 Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és hogy miként ismerték fel őt a kenyér megtöréséről.


A világ változik és benne nekünk is változni kell. Adoptálódni a körülményekhez, a korhoz, az elvárásokhoz azért, hogy érvényesülni tudjunk, vagy éppen a felszínen maradjunk. És ebben az segít, ha megfelelő tudásunk van. És főleg nem megfelelő mennyiségű, hanem inkább minőségű és milyenségű tudás. Régen az un. „porosz módszer” lényege az volt, hogy akkor lesz „okos” a gyerek, ha megfelelő mennyiségű tudást beletöltjük a fejébe. Csakhogy azóta sokkal többet tudunk az emberről és arról, hogy pl. a gyerekek agya nem úgy működik, stb. Meg persze mi van akkor, ha a tudás, amit beletöltenek a gyerekbe (vagy akár felnőttbe), elavul? Mi van akkor, ha mire megtanulja már nem érvényes? És mi van akkor, ha a tudás olyan mértékben növekszik és változik, hogy egyszerűen nem lehet mindent mindig megtanulni? Mi van akkor, ha – teszem azt – pl. öt év egyetem már olyan hosszú idő, hogy az első évben megtanultak már nem érvényesek a diplomaosztó pillanatában? És mi van akkor, ha ugyanez igaz a szakmunkára vagy bármilyen más képzésre is? A kérdés egyáltalán nem elméleti, ugyanis pontosan ilyen kort élünk ma! Mi akkor a megoldás? Hozok egy olyan példát, amit alapvetően másra szoktak érteni, de ide is jól illik: Nem halat, hanem hálót kell adni! Magyarul nem elsősorban lexikális tudásra van szükség, azaz annak a megtanulására, hogy mi hogyan van (hiszen pont ez az, ami hihetetlen gyorsan változik), hanem arra, hogy az ember képes legyen alkalmazkodni és tudja azt, hogy hol és hogyan tudja megtalálni azt az információt, amire éppen akkor, aktuálisan szüksége van! Persze ez sarkítás így, ez ennél bonyolultabb, de most legyen elég ennyi…

A mai igénk valami nagyon hasonlóról szól. Csak éppen nem a tudásról, hanem a hitről. Sokan úgy képzelik, hogy a hit egy statikus, állandó, nem változó dolog. Vagy van, vagy nincs. És persze valahol ez igaz is, de a dolog ennél sokkal bonyolultabb, ugyanis nem csupán „birtokában kell lenni” a hitnek, de élni is kell, használni is kell! Gyönyörű példa erre a mai történetünk, amelyet teljes terjedelmében az oltár előtti igében hallhattunk (Lk 24,13-35), és most csak egy részletét emeltem ki az igehirdetés alapigéjeként.

Adott a feltámadás, aminek több tanúja is volt már. Az asszonyok, akik Jézus sírjához mentek (Mk 16,1-8), erről beszéltünk tegnap. Most azonban két, néven nem nevezett, tanítvány 22km-es gyaloglását követhetjük végig, és rajtuk keresztül láthatjuk, hogy mennyire ment át a feltámadás üzenete a tanítványoknak. Elárulom, semennyire. Hiába beszélt Jézus nekik még halála előtt, hogy ő föl fog támadni, hiába voltak többen is tanúi, és hiába vitték meg a hírt ezek a hölgyek a tanítványoknak a hírt, ennyi maradt meg belőle: „néhány közülünk való asszony is megdöbbentett minket, akik kora hajnalban ott voltak a sírboltnál, de nem találták ott a testét; eljöttek, és azt beszélték, hogy angyalok jelenését is látták, akik azt hirdették, hogy ő él. El is mentek néhányan a velünk levők közül a sírhoz, és mindent úgy találtak, ahogyan az asszonyok beszélték; őt azonban nem látták.” (Lk 24,22-24)- mondja a két úton lévő tanítvány. De azért ne ítéljük meg őket őket szigorúan, nem volt nekik egyszerű. Erről is beszéltünk tegnap.

Nos, de miről is szól a mai történet. Az előbbi két tanítvány megy Jeruzsálemből Emmausba. Ez kb. 11km-es út. Útközben melléjük szegődik a feltámadott Krisztus, de ők nem ismerik fel. Beszélgetnek, panaszolják, hogy mi a helyzet, hogy Jézus meghalt, milyen kár! (Ne feledjük, pont az elvileg halott Jézussal beszélgetnek!) „Valamit itt mondogatnak, hogy nincs meg a teste, de ez semmit sem bizonyít.” Erre Jézus (és még mindig nem tudják, hogy ő az) elmagyarázza nekik, hogy hogyan is vannak a dolgok, és miért úgy történtek, ahogy. (És még mindig nem tudják, hogy ő az!) Erre – már beérve Emmausba – marasztalni kezdik, hogy „jön az éjszaka, maradj velünk, vendégül látunk”. Jézus velük megy, és mikor asztalhoz telepednek vacsorázni, és Jézus megtöri a kenyeret, akkor ismerik fel! De abban a pillanatban, hogyan felismerik, ő eltűnik a szemük elől! „Ekkor így szóltak egymáshoz: Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, […]? Még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a tizenegyet és a velük levőket.” Majd ez a két tanítvány elmesélte „ami az úton történt, és hogy miként ismerték fel őt [azaz Jézust] a kenyér megtöréséről.

Nos, ez a történet végi pár mondat, a két tanítvány reakciója mutatja meg azt nekünk, hogy mi a különbség a puszta hit, és az alkalmazott és alkalmazkodó hit között. Oké, ott volt Jézus, látták, hallották, hittek benne, de amikor – úgy tűnt – Jézus vesztett, akkor minta semmi sem történt volna velük. A hitük, amely már nem látott, elpárolgott. De valami történt! Mi történt? Találkoztak Jézussal. Pontosabban Jézus melléjük szegődött, nem hagyta őket erőt vesztett hitükben, hanem értük nyúlt! Velük együtt gyalogolt kilométereken át, és türelmesen vagy türelmetlenül, de magyarázta nekik… hát,… saját magát. De csak, amikor megtörte a kenyeret, csak akkor ismerték fel, hogy „AZTAAAA, hiszen ez Jézus maga!” 

(És arról külön prédikációt kellene mondani, hogy a „kenyér megtörése” az milyen gazdag szimbólum és hogyan utal Jézusra [Jn 6,35], az ő testére [Mt 26,26], az utolsó vacsorára és az oltári szentségre [1Kor 11,23-26], az 5000 ember megvendégelése történetre [Lk 9,12-17], stb.) 

És abban a pillanatban, ahogyan felismerik, a „szimpla” találkozás valódi közösségé válik az asztal mellett! És ez a Krisztussal való közösség aktivizálja a halódó hitet, aminek eredményeképpen „Még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe” az apostolokhoz.

Emlékszünk még, hogy hogyan marasztalta ez a két tanítvány Jézust, amikor még nem tudták, hogy ő az? „unszolták és kérték: Maradj velünk, mert esteledik, a nap is lehanyatlott már!”- írja a szentíró. Nos, ezt azért mondták mert akkoriban, településen kívül, gyakorlatilag nem létezett közbiztonság. Aki éjjel odakint császkált az utakon, annak számolnia kellett, nem csak a vadállatokkal, de a „vademberekkel” is! Erre most mi történik? Abban a pillanatban, ahogyan a hit fellángol ebben a két tanítványban, úgy nekiindulnak az éjszakának vissza Jeruzsálembe az apostolokhoz! Mi történt? Az történt, amit Pál apostol úgy fogalmaz meg, hogy „Mert nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúság Lelkét kaptátok” (Róm 8,15). Ez azt jelenti, hogy fittyet hánytak a veszélyre, vagy nem vették komolyan? Dehogynem. Ez azonban azt jelenti, hogy a prioritások megváltoznak. Hogy a fontos kérdésekben, az igazán fontos helyzetekben nem a félelem a fő motiváció, hanem Lélek, nagybetűvel írva, azaz a Szentlélek. 

(Érdemes megnézni, hogy mely keresztény vagy magát annak mondó ember, közösség, irányzat, stb. épül NEM a félelemre. Nem arra, hogy kitől kell tartani, félni, rettegni, és ennek mentén, kiket kell gyűlölni és ki ellen harcolni, aki vagy ami lehetőleg sohase „mi”, hanem mindig „ők”. A Lélek ugyanis mindig előbb engem változtat, nekem kell javítanom, és majd utána viszonyulhatok máshoz. A Lélek erőterében változni akaró és tudó közösség igazán keresztény.)

És a valódi közösség, és a Krisztus által megkapott Szentlélek, a hirdetésre ösztönzi a tanítványokat. Nem a megtartás a lényeg. Pontosabban fogalmazva, nem akkor lesz élő és aktív hitem, ha minden áron azért harcolok, hogy megtartsam, hanem akkor, ha oda akarom adni mindenkinek, sokszor a legképtelenebb, vagy „legkevésbé értelmesnek” tűnő helyeken és embereknek. Ezek a tanítványok is kikhez mennek, kiknek hirdetik a feltámadott Krisztust? Hát az apostoloknak, akiknek az elsőknek kellett volna lenni ebben a hirdetési munkában, most mégis maguk is evangéliumra szorulnak!

Milyen döbbenetes és fantasztikus egy történeten belül látni a transzformációt, a változás. A hit, amely létezett valamikor régen, de elveszett, majd a Jézussal való találkozás nyomán újra előkerült, aktivizálódott, és betöltötte a hivatását, azaz tovább adódott! Ez az igazi hit.

És itt most újra kell fogalmaznom, amit fentebb mondtam (írtam), hogy van „puszta hit” és az „alkalmazott hit”. Ugyanis – és azt hiszem, hogy ez már sokaknak nyilvánvaló – nincsen olyan, hogy puszta hit, mert az nem él! Élő hit csakis az, amely alkalmazott és aktív. Ez az a hit, amely nem évül el, mint a lexikális tudás, hanem élő forrás az életben. De ez akkor és csakis akkor lehetséges, ha követjük az emmausi tanítványok útját: találkozás Jézussal, az ő hallgatása, felismerés, útnak indulás, hirdetés. Ez a húsvét „aprópénzre” váltva! Ámen

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Mi a különbség az evangélikus, a katolikus és a református úrvacsora/áldozás között? (Evlelkész podcast #13)

Sült hal és reformáció (prédikáció, Reformáció ünnepe, 2020.10.31.)

A kenyér öröme (prédikáció, Padragkút-Ajka, Böjt 4. vasárnapja, 2017.03.26.)