Hivatali út az örök életbe - 2Kor 4,10-11.13-14 (prédikáció, Húsvét ünnepe utáni 1. vasárnap, 2021.04.11.)

A prédikáció audió formátumban:

A prédikáció videója a YouTube-on:

https://youtu.be/dPFse5H22Nw

textus: 2Kor 4,10-11.13-14

„10 Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben. 11 Mert életünk folyamán szüntelen a halál révén állunk Jézusért, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen halandó testünkben. […] 13 Mivel pedig a hitnek ugyanaz a Lelke van bennünk, ahogyan meg van írva: „Hittem, azért szóltam”, mi is hiszünk, és azért szólunk. 14 Mert tudjuk, hogy aki feltámasztotta az Úr Jézust, az Jézussal együtt minket is feltámaszt, és maga elé állít veletek együtt.”

Engem mindig iszonyatosan megterhel az adminisztráció és az ügyintézés. Különösen is a hivatali ügyintézés. Én már attól is elfáradok, ha át kell vennem mondjuk az okmányirodában egy útlevelet, nem hogy attól, ha mondjuk valamelyik közművel, vagy más hivatallal harcolnom kell, vagy éppen reklamálni! Nem tudom, de ez engem annyira lenyom, hogy inkább kapálok egy fél napot, semmint fél órát foglalkozzam ilyen dolgokkal. Persze meg kell csinálni és kész, nincs mese.

A hivatali ügyintézésnek pedig van egy alapvető szabálya. Ez pedig az un. hivatali út. Ennek az a lényege, hogy a megfelelő dolgot (amit el akarunk intézni) azt egy megfelelő, arra szánt úton kell és lehet megtenni. Például, ha a telekkel kapcsolatos jogi dolgokat akarok intézni, akkor a földhivatalba kell menni, húzni kell egy megfelelő sorszámot és megfelelő ügyintézőnél rendezni a dolgokat, aki ha kell, akkor továbbítja a megfelelő helyre, ahonnan ismét tovább megy, vagy visszajön, stb., stb., stb. Ha erről a hivatali útról letérek, vagy nem is ezen indulok el, akkor esélytelen bármit is elérnem.

A mai igénkben több meghökkentő kijelentés van. Mit jelent az, hogy „Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben.” vagy „ Mert életünk folyamán szüntelen a halál révén állunk Jézusért, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen halandó testünkben.”? Mi ez, hogy a „Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk” vagy, hogy „a halál révén állunk Jézusért”? Már megint a „halálkultuszt” játszik az egyház? Már megint a halállal riogat? Már nem is csak odaát, hanem már itt, a földön is? Volt egy kis fellélegzés a húsvét kapcsán, aztán már megint…? Természetesen nem erről van szó. Amikor ezeket a sorokat olvassuk, akkor nem a mi halálunkra kell gondolni. Nem arról van szó, hogy nekünk valamiféle halálszerű állapotban kellene lenni élőként. Egyáltalán nem! Ez a szakasz a Nagypéntek és a Húsvét szétválaszthatatlan dichotómiájára, kettősségére akar rámutatni. Mindenek előtt arra, hogy halál nélkül nincsen feltámadás, elmúlás nélkül nincsen újjászületés. Ezt maga Jézus is megfogalmazta a saját küldetése és sorsa kapcsán: „Bizony, bizony, mondom nektek: ha a földbe vetett búzaszem nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz.” (Jn 12,24) El kell múlnia fel kell áldoztatnia azért, hogy aztán feltámadhasson és elhozhassa nekünk a megváltást!

De ez a szakaszunk nem áll meg itt. Nem áll meg ott, hogy van valami (ami a legnagyobb és legfontosabb esemény, ami történt a bolygónkon!), de ez nem maradhat meg csupán a történelem berkein belül, hanem élővé kell válnia, jelenné kell válnia, hogy valóban termést hozzon! Tehát, amikor a szakaszunk azt írja, hogy „Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk”, akkor az azt jelenti (ha szó szerint fordítjuk az eredeti, görög nyelvből), hogy „Jézus halott voltát mindenkor testünkben hordozzuk”, azaz nem a halált, mint olyat kell befogadnunk, hanem Jézus halott volta, azaz feláldozottsága kell, hogy bennünk legyen! És amikor, a másik mondatban, azt olvassuk, hogy „a halál révén állunk Jézusért”, akkor ott az szerepel, hogy „halálra adatunk át Jézusért”. (Ugyanez a kifejezés szerepel akkor is, amikor Jézus arról beszél, hogy neki át kell adatnia, hogy megöljék és feltámadjon. Lásd: pl. Mt 17,22-23)

És mindez nem öncélú és nem végállomás. Ahogyan a Nagypéntek sem a vége a történetnek, úgy Jézus halott voltának befogadása sem. Hanem miért történik? Szinte ugyanaz a folytatása mind a két eddig tárgyalt félmondatnak: hogy „Jézus élete is láthatóvá legyen (*halandó) testünkben”! Azért kell Jézusnak a halálát befogadni, hogy az élete, a feltámadott életének kegyelme is a miénk lehessen!

Kedves Testvérek! Ez az örök élet hivatali útja! Nincsen más lehetőség. Vannak vargabetűk, megtorpanások, visszafordulások, elesések, de csak így működik a dolog, sehogyan máshogyan! Nem lehet megspórolni azt a folyamatot, amelyet Pál úgy így ír le: „vessétek le a régi élet szerint való óembert, aki csalárd és gonosz kívánságok miatt megromlott; újuljatok meg lelketekben és elmétekben, öltsétek fel az új embert, aki Isten tetszése szerint valóságos igazságban és szentségben teremtetett.” (Ef 4,22-23). El kell múlnia a réginek és meg kell születnie az újnak az életünkben Krisztus által! Ez érvényes a mindennapok küzdelmeire is, de az örökkévalóság horizontján is. Itt ezen, a földön, naponta küzdünk, hogy meg tudjunk maradni azon a bizonyos keskeny úton (Mt 7,13-14), de ugyanez a hivatali út az örök életbe is. És bizony itt még annyira sincsen más út, mint a tényleges hivatalokban. Itt nincsen ismerős, nincsen protekció, nincsen szerencse, nincsen csúszópénz, nincsen jó időzítés, stb. Mindenkinek ugyanaz az útja: Jézus halála és feltámadása! Gyönyörű út ez, még akkor is, ha van nem kellemes része is. Sőt! Nem egyszerű és nem zökkenőmentes naponként „meghalni” és „feltámadni”… De az benne a jó, hogy ez nem rajtunk múlik, hanem Krisztusban kapjuk ajándékba ezt, a hit által.

Nem mehetünk el amellett, hogy ma április 11. van, a költészet napja, amely egyben József Attila születésnapja is. Nem sűrűn szoktam verseket idézni igehirdetésben (sokszor nagyon erőltetettnek érzem), de most nagyon idekívánkozik pont egy József Attila vers, amely nem ebben a kontextusban íródott, nem erről szól, de hát pont az a vers lényege, hogy mindenki másképpen érti. Úgyhogy engedtessék meg, hogy én így értsem, a Krisztussal a halálban és feltámadásban való egyesülést lássam ezekben a sorokban:

József Attila: Tedd a kezed

Tedd a kezed

homlokomra,

mintha kezed

kezem volna.

Úgy őrizz, mint

ki gyilkolna, 

mintha éltem

élted volna.

Úgy szeress, mint

ha jó volna,

mintha szívem

szíved volna.

És ehhez a folyamathoz (mintegy ragyogó epilógusként) tartozik még egy nagyon nagy kegyelem. Mégpedig az, hogy ha „Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk”, akkor nem maradunk egyedül a szenvedésben sem! Mert Krisztus nem olyan megváltó, aki távolról nézegetve, bottal sem megpiszkálva viszonyul hozzánk, onnan a magasból, hanem olyasvalaki, aki úgy várja el az osztozást az ő halálában (erről beszéltünk eddig), hogy ő már osztozott a mi sorsunkban! Így nem maradunk egyedül a szenvedésben sem. Miért? Mert Krisztus ott is ott van. Ott is találkozhatom vele. És ez azt is jelenti, hogy társként ott van velem a nyomorúság legmagányosabb pillanataiban is, és emiatt a legnehezebb pillanatok – a reménytelenség és az öncélúság átkából felszabadulva – a Megváltóval való találkozás eszközei lehetnek! Micsoda ajándék ez! Mindez azzal a reményteljes és felszabadító céllal (amivel Pál be is fejezi a mai szakaszt), hogy „tudjuk, hogy aki feltámasztotta az Úr Jézust, az Jézussal együtt minket is feltámaszt, és maga elé állít” Ámen