Tűz az égből - Lk 9,51-56 (Vízkereszt ünnepe utáni 3. vasárnap, 2023.01.22.)

textus: Lk 9,51-56

“51 Amikor pedig közeledett felemeltetésének ideje, elhatározta, hogy felmegy Jeruzsálembe, 52 és követeket küldött maga előtt. Azok útnak indultak, és betértek a samaritánusok egyik falujába, hogy szállást készítsenek neki. 53 De nem fogadták be, mivel Jeruzsálembe szándékozott menni. 54 Látva ezt tanítványai, Jakab és János, így szóltak: Uram, akarod-e, hogy ezt mondjuk: Szálljon le tűz az égből, és eméssze meg őket!? 55 De Jézus feléjük fordult, megdorgálta őket, és ezt mondta: Nem tudjátok, milyen lélek van bennetek, 56 mert az Emberfia nem azért jött, hogy az emberek életét elveszítse, hanem hogy megmentse. Azután elmentek egy másik faluba.”

Engem mindig is lenyűgözött az emberiség megszerveződésének kora. Ez alatt a késő őskort értem. A neolitikum, amely az őskor utolsó nagy szakasza, és a kőrézkor, amely már az ókorba vezet át. Ez nagyjából (tényleg csak nagyjából) 5000 évet takar, kb. Kr.e. 10ezertől 5ezerig. Ebben az időszakban szerveződtek meg az első társadalmak, kezdetleges “országok” jöttek létre. Jellemző volt a népességnövekedés, egy csomó technikai újítás, és - ami a mai alkalom szempontjából a legérdekesebb - ekkor történt a tűz abszolút domesztikálása, azaz a funkcionális, tervszerű tűzcsiholás és tűzhasználat elterjedése.

Mivel én lakótelepen nőttem fel, de legalábbis gyerek- és kamaszkorom nagy részét lakótelepi környezetben töltöttem el, ezért számomra sok minden új, misztikus, érthetetlen, vagy éppen “az eszembe sem jutott volna” kategóriába tartozott egészen addig, ameddig el nem költöztünk (már felnőttként, saját családdal) a fővárosból falura. Két évet laktunk falun, de azalatt sok mindent tanultam. Az egyik ilyen a tűz használata. Persze kisgyerekkoromtól kezdve táboroztunk, vízi túráztunk, sátoroztunk, s raktunk mindig tábortüzet, de amikor fával KELLETT fűteni, akkor értettem meg igazán a tüzet. A tűz meleget ad, éget, ha közel megy az ember. Ezt persze addig is tudtam, de akkor értettem meg a maga valójában. És még ezen felül egyet: a tűz fény is. Nagyon nagy kedvencem volt, mikor begyújtottunk a kandallóba, hogy minden villanyt lekapcsolni, és csak nézni a kandallót, amely nem csak a meleget adja, de a fényt is. A lángok tánca, ahogyan elemésztik a fát, az izzás, amely egyszerre gyönyörű és félelmetes, nagyon ősi és mégis olyan közel van. Aki volt hasonló helyzetben, tudja miről beszélek…

A Vízkereszt ünnepe utáni vasárnapok témája: Krisztus, mint fény. Vízkereszt ünnepén arról beszéltünk, hogy Krisztus a fényforrása a világnak, s lehet a mi életünknek is. A múlt vasárnap arról értekeztünk, hogy a Krisztus elhívott bennünket, hogy az ő fényének továbbítói legyünk mások számára. A mai igénk is ezt a klasszikus vízkereszti témát viszi tovább, de egészen más oldalát megvilágítva(!) annak. 

Nagyon érdekes, hogy én amikor a fényről gondolkodom, akkor nem elsősorban mondjuk a kandalló jut eszembe, vagy egy gyertya fénye, hanem a villanyfény. Lehet, hogy ez a modern kor “érdeme”, vagy az is lehet, hogy a már említett panelgyerekkor, de így van. Pedig a tűz a legtermészetesebb fényforrás a mesterséges fények között. 

A mai szakaszunk központi témája a tűz. Jézus és a tanítványok keresztbe’-kasul végigjárják a Szentföldet. Jézus tanít, a tanítványok tanulnak, de legalábbis próbálják megérteni azt az egész dolgot, ami Jézus közelében, körülöttük történik. Sokszor azonban nem nagyon megy nekik. Ne ítéljük el őket, szerintem mi sem lettünk volna jobbak az ő helyükben. Szóval, Jézus és tanítványok elkeverednek Samáriába, amely az akkori ország egy “megyéje” volt. Betértek egy faluba, de ott nem látták őket szívesen, mert éppen Jeruzsálembe tartottak, s az itteni nép és a jeruzsálemi papság, hogy úgy mondjam,... nem jöttek ki egymással. Erre a tanítványok előálltak egy tervvel: “Uram, akarod-e, hogy ezt mondjuk: Szálljon le tűz az égből, és eméssze meg őket!?” “Nem fogadnak be?! Mester, azt hiszem kristálytiszta a következmény! Adjunk nekik! Tüzet rájuk!” 

Ezt a döbbenetes agressziót, ami a tanítványokból előtör, sokféleképpen lehet magyarázni, de most nem mennék bele konyhapszichologizálásba, hanem inkább tekintsünk rá arra, hogy mi az a két dolog, amiben a tanítványok nagyon súlyosan félreértették Jézus személyét, s a maguk tanítványi helyzetét, de közben viszont pont e félreértés tanít meg minket egy nagyon fontos dologra Jézussal kapcsolatban. Ez utóbbi lesz a harmadik pont.

A tanítványok első tévedése az volt, hogy azt hitték, hatalmuk van afelett, aminek követei ők. Jézus mellett mindenféle nagy dolgokat tapasztaltak meg. Gyógyítások és egyéb csodák szegélyezték útjukat. A tanítványok pedig beleszokva ebbe az áldott állapotba, azt gondolták, hogy most már nekik is van hatalmuk arra, hogy irányítsák, instruálják, akaratukhoz hajlítsák a Jézus által uralt erőket. (Ha a múlt hét igéjéhez akarom kapcsolni, akkor azt mondanám, hogy fényvisszaverőként azt képzelték, hogy ők a fényforrás, hogy maguktól is tudnak és tehetnek.) “Uram, akarod-e, hogy ezt mondjuk: Szálljon le tűz az égből, és eméssze meg őket!?” “Jézus, most mi jövünk! mit szólnál, ha most mi kérnénk, ahogyan te szoktad!” Azon felül, hogy Jézus soha nem használta rombolásra az erejét, s ezt a tanítványoknak is tudniuk kellett volna, hatalmas arroganciára vall, hogy azt gondolták, Jézus tanítványának lenni azt jelenti, hogy egy idő után maguk is “Jézussá” válnak. Ahogyan pl. egy cipészinas, cipésszé… Abszurd.

A másik nagy tévedésük az volt, hogy azt hitték, hogy Jézus az ő oldalukon áll. Azt hitték, hogy a bennük lévő érzések kiszolgálója a Mester. A tanítványok, olyan zsidók lévén, akik a jeruzsálemi templom útmutatása szerint élték meg a hitüket, alapvetően eretneknek tartották a samáriaiakat, annak a népnek a tagjait, akiknek egyik faluja most nem fogadta be Jézust. Nem elég, hogy át kell menni a területükön az utazás során, de még csak nem is fogadják be őket. Tüzet nekik! Hány olyan erő és oldal van ma is, ahol azt képzelik, hogy Jézus az oldalukon áll! Sőt! Jézus csak ezen vagy azon az oldalon állhat! “Hiszen ő nem tehet mást, mint, hogy az én/mi harcunkban, érdekeink/érzéseink/vágyaink/stb. mentén cselekszik!” Egyrészt, Jézusnak semmit sem kell csinálni, másrészt pedig Jézus nem áll senkinek sem az oldalán, hanem inkább mi kell, hogy álljunk Jézus oldalán! Vagy nem… Nem ő hajlik, hanem nekünk kell belesimulnunk az ő akaratába! Erre érdemes odafigyelni.

A harmadik - és egyben utolsó - dolog, amit tanulhatunk, a tanítványok szavaiból, amely nem a hiba vagy tévedés, hanem egy olyan információ, amit viszont jól megéreztek a tanítványok. Ez pedig az, hogy Jézus tűz (is)! Jézus fényforrás a számunkra, de nem olyan steril, mint egy ledes égő. Nem is (csak) olyan, mint egy kis gyertyafény, amely - ahogyan mondani szokták - a legnagyobb sötétséget is elűzi. Ez persze így van, de ha itt megállunk akkor elmulasztjuk azt, amit a tanítványok - kivételesen - jól megértettek: Jézus fény, Jézus tűz! Jézus a minket szerető, és értünk szenvedő Messiás, akinek viszont hatalma is van! Nem azért szeret és nem azért szenved, mert nem tehet mást, hanem azért, mert hatalma van arra, hogy mindezt megtegye értünk! Gondoljunk csak a sötétben ragyogó kandallóra. Fényt ad, meleget ad, de ha rosszul kezeled, akkor megéget! Miért? Mert ereje van! 

Mi tehát a feladat? Egyrészt folyamatosan Jézus követőjének lenni, mert minden ajándék és kegyelem, amit ő ad, az csak az ő követésében lehetséges. Nem Jézussá kell válnunk, hanem ragaszkodnunk és kapaszkodnunk kell belé, ahogyan csak az erőnkből telik. Másrészt az ő oldalán kell állnunk! Jézus, a hit, a kereszténység nem lehet és nem válhat eszközzé, mert nem az, hanem cél, az Isten szeretetébe való örök megérkezés életmódja. Harmadrészt pedig tudatosítsuk magunkban azt, hogy mi a Feltámadott Úr követői vagyunk, akinek hatalma van, még akkor is, ha mi ezt nem fedezzük fel lépten-nyomon a világban. Ő adja meg, hogy ha nem is mindig, de gyakran tapasztalhassuk meg ezt! Ámen