Három érintés - Mt 26,17-30 (Nagycsütörtök, 2023.04.06.)

textus: Mt 26,17-30

“17 A kovásztalan kenyerek első napján odamentek a tanítványok Jézushoz, és megkérdezték tőle: Hol akarod megenni a páskavacsorát, hol készítsük el? 18 Ő ezt válaszolta: Menjetek a városba egy bizonyos emberhez, és mondjátok neki: A Mester üzeni: Az én időm közel van, nálad tartom meg a páskavacsorát tanítványaimmal. 19 A tanítványok úgy tettek, amint Jézus parancsolta nekik, és elkészítették a páskavacsorát.

20 Amikor beesteledett, asztalhoz telepedett a tizenkét tanítvánnyal. 21 Miközben ettek, így szólt: Bizony mondom nektek, hogy közületek egy el fog árulni engem. 22 Ekkor nagyon elszomorodtak, és egyenként kezdték kérdezni tőle: Talán csak nem én vagyok az, Uram? 23 Ő pedig így válaszolt: Aki velem együtt mártja kezét a tálba, az árul el engem. 24 Az Emberfia elmegy, amint meg van írva róla, de jaj annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja: jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik. 25 Megszólalt Júdás is, az áruló, és ezt kérdezte: Talán csak nem én vagyok az, Mester? Ő azt felelte neki: Te mondtad.

26 Miközben ettek, Jézus vette a kenyeret, áldást mondott, és megtörte, a tanítványoknak adta, és ezt mondta: Vegyétek, egyétek, ez az én testem! 27 Azután vette a poharat, és hálát adva nekik adta, és ezt mondta: Igyatok ebből mindnyájan, 28 mert ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára. 29 De mondom nektek, nem iszom mostantól fogva a szőlőtőnek ebből a terméséből ama napig, amelyen majd újat iszom veletek Atyám országában.

30 Miután elénekelték a zsoltárokat, kimentek az Olajfák hegyére.”

Az ember nagyon sokféleképpen kommunikál. Ennek a kommunikációnak a legegyértelműbb része a verbális, azaz a szavakkal történő kommunikáció. Keves tudják azonban azt, hogy a szavak csupán kis hányadát teszik ki a közlésnek, kommunikációnak, a nagyobb része olyan, ami nem hallható, hanem más módon megtapasztalható. Ezt nevezzük nonverbális kommunikációnak. Egy arckifejezés, a mimika, a mozgás, a testtartás, stb. Akár hisszük, akár nem az agyunk ezeket az információkat is feldolgozza. Vagy értjük vagy nem, vagy észrevesszük, vagy nem, de akkor is hatnak ránk. 

A nonverbális kommunikációnak, és az ezzel kapcsolatos információ szerzésnek, nagyon fontos eleme tud lenni az érintés. És nem csak abban az értelemben, hogy pl. hogyan fogok kezet üdvözléskor, hanem, hogy amikor közlök valamit - akár szándékosan, akár szándékolatlanul - kapcsolok-e hozzá érintést, és ha igen, akkor milyet. Pl. dühömben megragadom a másikat, vagy megsimogatom, ha vigasztalok, vagy megbököm a mutatóujjammal, vagy hátbaveregetem, esetleg megölelem… Ezek mind-mind jelentéssel bírnak.

Ily módon, vannak jó és rossz érintések. Olyanok, amelyek pozitívak, segítenek, vigasztalnak, bátorítanak, erőt adnak. És vannak olyanok is, amelyek hamisak, bántanak, elbizonytalanítanak, kellemetlenek, vagy éppen oda nem illők. 

A mai igeszakaszunk a lehető legklasszikusabb nagycsütörtöki textus: az utolsó vacsora leírása Máté tollából. És a mai szemszögünk tekintetében fontos szerepet kap kettő plusz egy érintés. De mielőtt ezekre rátérnénk nézzük meg, hogy mi is történik.

Jézus és a tanítványok eredetileg a páskavacsorát megülni telepedtek le. A páska ünnep tulajdonképpen a zsidó húsvét. Mind a mai napig, a zsidók húsvétkor azt ünnepelik, hogy az Isten kiszabadította őket Egyiptomból a rabszolgaságból. Ehhez az ünnephez szorosan kapcsolódott egy családi étkezés, amelynek nagyon szigorú rendje van. Meg van határozva, hogy mit esznek és hogyan, hogy mit mondanak közben. A családfő vezeti ezt az alkalmat, amelynek keretén belül felelevenítik az Egyiptomból való szabadulás eseményeit. Érdekes módon, a tanítványok nem a családjaikkal töltik az ünnepet, hanem Jézussal, aki pedig mint egy családfő vezeti az estét a tanítványok körében. 

És átformálva ezt az ünnepi vacsorát, Jézus megalapítja az úrvacsora szentségét, amely számunkra - evangélikusok számára - különösen is fontos. Az evangélikus teológiában azt mondjuk, hogy két pólusa van az istentiszteletnek: az Isten igéje és az oltári szentség, azaz az úrvacsora. És, hogy miért? Az érintések miatt.

A történetünkben az első érintés egy rossz, áruló érintés. Ezt olvassuk: “Miközben ettek, így szólt: Bizony mondom nektek, hogy közületek egy el fog árulni engem. Ekkor nagyon elszomorodtak, és egyenként kezdték kérdezni tőle: Talán csak nem én vagyok az, Uram? Ő pedig így válaszolt: Aki velem együtt mártja kezét a tálba, az árul el engem.” A páskavacsora része a mártásos tálba való mártogatás. És, aki egyszerre mártja a tálba a kezét Jézussal - mi már tudjuk - Júdás volt. Persze nem biztos, hogy össze is ért a kezük - erről nem ír az ige - de én úgy képzelem, hogy így történt. Egy rossz érintés, egy szükséges, de nagyon fájó árulás! Árulás, ráadásul olyantól, aki nagyon közel van! Olyantól, akinek az lett volna a feladata, hogy a Jézusról szóló örömhírek küldötte, apostola legyen! Ehelyett árulója lett.

És ezek után következik a második érintés. Jézus kenyeret és bort ad az apostoloknak “Ez az én testem. Ez az én vérem.” Mi, ma már nem akadunk meg ebben, de gondoljunk csak bele abba, hogy mit gondolhattak akkor és ott a tanítványok, akik ezt hallották. Jobbik esetben értetlenkedtek, rosszabbikban azt gondolhatták, hogy itt valami kannibalizmusról van szó… De, mi már tudjuk, hogy itt az egyik legnagyobb titokról van szó, amelyben Krisztus valóságosan önmagát adja nekünk. Jézus kézbe adja a kenyeret és a bort. Pontosan ezt sem tudjuk hogyan történt, de hagyományosan ezt úgy szokták ábrázolni, hogy Jézus odaadja az egyik tanítványnak, aki továbbadja a következőnek, és így tovább. Én azonban úgy képzelem, hogy mindenkinek Ő maga adja oda. És mikor adja, ahogyan a tanítványok átveszik a falatot és poharat, a kezek összeérnek. Micsoda érintés lehetett ez? Krisztus valóságosan adja magát nekik, úgy, hogy még a fizikai érintés is megvan!

De ne csüggedjünk, hogy ez nekünk nem adatik meg, mert itt van még egy érintés. Ugyanis a prédikáció elején azt mondtam, hogy 2+1 érintés van a mai történetünkben. Nos, a +1, ami a miénk! Mármint, hogy Jézus érintése, és olyan, amely nekünk szól. Mert Jézus kezének melege egy idő után kihűlt a kehelyről, s azóta telnek múlnak az évszázadok, de az ő szeretetének melege nem tűnt el szentségből! Jézus valóságos jelenlétének érintése ma is erős valóság a hívő emberek számára, akik élnek az úrvacsora szentségével! Jézus hív bennünket asztalához, hogy kilépve térből és időből, találkozzunk vele, s mi is részesüljünk az utolsó vacsora közösségében, s velünk együtt minden hívő ember, aki csak veszi az úrvacsorát, sőt még azok is, akik már nincsenek közöttünk, hanem a mennyei asztal mellett vannak már az égi lakomán! 

Legyen velünk ma a Szentlélek, hogy ezt az értintés megérezhessük! Nem a kezünkön, nem a bőrünkön, hanem a lelkünk legmélyén! Ámen