Mindenen át (prédikáció, Padragkút-Ajka-Devecser, Virágvasárnap, 2017.04.09.)
textus: Ézs 50,4-10
„4 Az én Uram, az Úr megtanított engem mint tanítványát
beszélni, hogy tudjam szólni igéjét az elfáradtaknak. Minden
reggel fölébreszt engem, hogy hallgassam tanítványként. 5 Az én
Uram, az Úr megnyitotta fülemet. Én pedig nem voltam engedetlen,
nem hátráltam meg. 6 Hagytam, hogy verjék a hátamat, és tépjék
a szakállamat. Arcomat nem takartam el a gyalázkodás és köpködés
elől. 7 De az én Uram, az Úr megsegít engem, ezért nem maradok
gyalázatban. Olyanná tettem arcomat, mint a kovakő, mert tudom,
hogy nem vallok szégyent. 8 Közel van, aki igazságot szolgáltat
nekem. Ki mer perbe szállni velem?! Álljunk elő együtt! Ki az én
vádlóm? Lépjen ide! 9 Íme, az én Uram, az Úr megsegít engem,
ki mer bűnösnek mondani? Mindnyájan szétmállanak, mint a ruha,
melyet megrágott a moly. 10 Aki köztetek féli az Urat, hallgasson
szolgája szavára! Aki sötétségben jár, és nem ragyog rá fény,
bízzon az Úr nevében, és támaszkodjon Istenére!”
Nagyon szeretek filmeket, sorozatokat nézni. Talán kicsit
túlzottan is. Sokféle típusú filmet és sorozatot szeretek, de
ezek közül is kiemelkedően azokat, amelyekben valamilyen küzdelem
van. Olyanok, ahol van tétje a tetteknek, ahol a szereplők
valamilyen ügyért küzdenek, akár átvitt értelemeben, akár
valósan. Az ilyen – sokszor kosztümös – filmekben van egy
jelenet, ami a körülményektől, az kortól, a háttértől
függetlenül mindig szerepel. Ez pedig a döntő pillanat, a döntő
küzdelem előtti lelkesítő beszéd. A főhős – akár a győzelem
esélyének latolgatása nélkül – kiáll a csapata, serege,
követői elé és mond egy lelkesítő beszédet, amivel megerősíti,
feltüzeli, útnak indítja őket. Alatta epikus zene megy, a néző
pedig teljesen hatás alá kerül, szinte együtt rohan a küzdelembe
a szereplőkkel. Ez egy olyan jelenet, ami kihagyhatatlan ezekből a
filmekből. De ez jól is van így.
A mai vasárnap: Virágvasárnap. Hagyományosan, ezt a vasárnapot,
amely a húsvét előtti vasárnap, Jézus szamárháton való
bevonulásának szoktuk szentelni (ahogyan az oltár előtti olvasmányban is hallottuk: Mt 21,1-10). Ez az a pont, amikor
Jézus megkezdi földi szolgálatának utolsó hetét, melynek vége
a kereszt és a feltámadás. Ezen a mai vasárnapon a végső
csatába lovagoló, akarom mondani, szamaragoló Megváltó van a
középpontban. És már ez utóbbi mondat is sugallja, hogy itt
valami egészen szokatlan dolog történik, hiszen nem egy hadba
vonuló lovast látunk, hanem egy szamaragoló Jézust.
Mert Jézus nem olyan mint a filmek hadvezérei. Nem erőt mutat a
végső csata előtt. Pedig kellene – gondolhatnánk –, mert itt
a legnagyobb ellenféllel áll szemben: a bűnnel és a halállal. S
bár éljenző tömeg fogadja őt, de ő mégsem egy hadvezér, vagy
király tekintélyével érkezik, hanem alázattal. Egy alázatos
hadvezér, egy alázatos király? Ez valahogyan nem jön így össze…
Ezen túl pedig, amint láthatjuk, lelkesítő beszéd sincsen. Sem
a bevonulás történetében, sem pedig a mai igénkben. Mert hát a
mai igénk sok minden, de lelkesítő beszéd az biztosan nem.
Legalábbis úgy tűnik. „Hagytam, hogy verjék a hátamat, és
tépjék a szakállamat. Arcomat nem takartam el a gyalázkodás és
köpködés elől.” Ezek az önmagukban erős szavak, Jézus
születése előtt évszázadokkal íródtak, de már a Krisztus
szenvedését taglalják. De bármennyire is csodálatos az Istennek
évszázadokon át ívelő akarata és igéje - valljuk be őszintén
– nem nagyon lelkesítő! Inkább szomorúságra késztet, hogy az
alázatos Királynak ilyen szenvedéseket kellett átélnie.
Igen, mert hozzá vagyunk szokva, hogy az a győztes, aki legyőzi,
fölé kerekedik az ellenfelének. A győztes van fölül, a vesztes
meg alul. Így viszonylag nehéz mit kezdeni egy ellentétes és
látszólag kifacsart logikával. Mert bizony, mi tudjuk, hogy Jézus
győzött, mégis minden arról szól, hogy Jézus szenved és
meghal. Pedig a lényeg pontosan ebben van! Jézus nem úgy győzi le
a bűnt és halált, hogy fölébe kerekedik, hanem alázatosan,
„alulról” közelít és magára veszi azt! Jézus megjárja a
legalját, hogy végül a legmagasabbra kerüljön. Pál apostol
írja: Jézus „megalázta magát, és engedelmes volt
mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért fel is magasztalta
őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely
minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd
meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alattiaké; és minden
nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.”
(Fil 2,8-11)
Csatába indul Jézus Jeruzsálem kapujában? Igen, a legnagyobb
csatába. De ő nem felülkerekedik, hanem a mélységet és (szó
szerint) a poklot járja meg a végső győzelemért!
És ezért ma sem maradunk bátorítás nélkül! Mert az Alázatos
Király megpróbáltatásai között felcsillan a győzelem és happy
end jele, mint a sárban ragyogó drágakő. „De az én Uram, az
Úr megsegít engem, ezért nem maradok gyalázatban. Olyanná tettem
arcomat, mint a kovakő, mert tudom, hogy nem vallok szégyent.”
(7.v.) Jézus tudta, hogy mi vár rá, de azt is tudta, hogy a
győzelem felé visz ez az út! Igen, mert Jézus győzött! És ez
bizony – pontosan ezért – nekünk is szól, akik őt követjük.
Nekünk is szól, ha nehézséggel teli időszakban járunk, vagy ha
döntő „csata” előtt állunk. Krisztus követőiként, Urunkhoz
hasonlóan, olyanok leszünk, mint a kovakő, amit ha acéllal ütnek,
akkor szikrát vet. Minél jobban ütik, annál jobban szikrázik és
elűzi a sötétséget.
Legyen ez ma bátorításunk a Krisztusért szikrázva, a világosság
gyermekeiként! Ámen
Amikor ezt a prédikációt olvastam, akkor az jutott eszembe, hogy sokan a Minden héten háború c. film ominózus jelenetét tartják az etalonnak, ha lelkesítő beszédről van szó (én sem vagyok kivétel).
VálaszTörlésDe az is eszembe ötlött, hogy ha valaki megcsinálná mindazt filmen (persze némiképp átalakítva), amiről Lelkész úr írt; ha ebből születne egy lelkesítő jelenetsor, ami valószínűleg nem lenne olyan harsány, mint Al Pacino volt, de a lényegre koncentrálna... na az szerintem sokunknak segítene!
Bár ha jobban belegondolok, akkor nem is biztos, hogy kell ide film - elég lehet akár a Bibliát kinyitni...