Mindenen át (prédikáció, Padragkút-Ajka-Devecser, Virágvasárnap, 2017.04.09.)

textus: Ézs 50,4-10

„4 Az én Uram, az Úr megtanított engem mint tanítványát beszélni, hogy tudjam szólni igéjét az elfáradtaknak. Minden reggel fölébreszt engem, hogy hallgassam tanítványként. 5 Az én Uram, az Úr megnyitotta fülemet. Én pedig nem voltam engedetlen, nem hátráltam meg. 6 Hagytam, hogy verjék a hátamat, és tépjék a szakállamat. Arcomat nem takartam el a gyalázkodás és köpködés elől. 7 De az én Uram, az Úr megsegít engem, ezért nem maradok gyalázatban. Olyanná tettem arcomat, mint a kovakő, mert tudom, hogy nem vallok szégyent. 8 Közel van, aki igazságot szolgáltat nekem. Ki mer perbe szállni velem?! Álljunk elő együtt! Ki az én vádlóm? Lépjen ide! 9 Íme, az én Uram, az Úr megsegít engem, ki mer bűnösnek mondani? Mindnyájan szétmállanak, mint a ruha, melyet megrágott a moly. 10 Aki köztetek féli az Urat, hallgasson szolgája szavára! Aki sötétségben jár, és nem ragyog rá fény, bízzon az Úr nevében, és támaszkodjon Istenére!”

Nagyon szeretek filmeket, sorozatokat nézni. Talán kicsit túlzottan is. Sokféle típusú filmet és sorozatot szeretek, de ezek közül is kiemelkedően azokat, amelyekben valamilyen küzdelem van. Olyanok, ahol van tétje a tetteknek, ahol a szereplők valamilyen ügyért küzdenek, akár átvitt értelemeben, akár valósan. Az ilyen – sokszor kosztümös – filmekben van egy jelenet, ami a körülményektől, az kortól, a háttértől függetlenül mindig szerepel. Ez pedig a döntő pillanat, a döntő küzdelem előtti lelkesítő beszéd. A főhős – akár a győzelem esélyének latolgatása nélkül – kiáll a csapata, serege, követői elé és mond egy lelkesítő beszédet, amivel megerősíti, feltüzeli, útnak indítja őket. Alatta epikus zene megy, a néző pedig teljesen hatás alá kerül, szinte együtt rohan a küzdelembe a szereplőkkel. Ez egy olyan jelenet, ami kihagyhatatlan ezekből a filmekből. De ez jól is van így.

A mai vasárnap: Virágvasárnap. Hagyományosan, ezt a vasárnapot, amely a húsvét előtti vasárnap, Jézus szamárháton való bevonulásának szoktuk szentelni (ahogyan az oltár előtti olvasmányban is hallottuk: Mt 21,1-10). Ez az a pont, amikor Jézus megkezdi földi szolgálatának utolsó hetét, melynek vége a kereszt és a feltámadás. Ezen a mai vasárnapon a végső csatába lovagoló, akarom mondani, szamaragoló Megváltó van a középpontban. És már ez utóbbi mondat is sugallja, hogy itt valami egészen szokatlan dolog történik, hiszen nem egy hadba vonuló lovast látunk, hanem egy szamaragoló Jézust.

Mert Jézus nem olyan mint a filmek hadvezérei. Nem erőt mutat a végső csata előtt. Pedig kellene – gondolhatnánk –, mert itt a legnagyobb ellenféllel áll szemben: a bűnnel és a halállal. S bár éljenző tömeg fogadja őt, de ő mégsem egy hadvezér, vagy király tekintélyével érkezik, hanem alázattal. Egy alázatos hadvezér, egy alázatos király? Ez valahogyan nem jön így össze…

Ezen túl pedig, amint láthatjuk, lelkesítő beszéd sincsen. Sem a bevonulás történetében, sem pedig a mai igénkben. Mert hát a mai igénk sok minden, de lelkesítő beszéd az biztosan nem. Legalábbis úgy tűnik. „Hagytam, hogy verjék a hátamat, és tépjék a szakállamat. Arcomat nem takartam el a gyalázkodás és köpködés elől.” Ezek az önmagukban erős szavak, Jézus születése előtt évszázadokkal íródtak, de már a Krisztus szenvedését taglalják. De bármennyire is csodálatos az Istennek évszázadokon át ívelő akarata és igéje - valljuk be őszintén – nem nagyon lelkesítő! Inkább szomorúságra késztet, hogy az alázatos Királynak ilyen szenvedéseket kellett átélnie.

Igen, mert hozzá vagyunk szokva, hogy az a győztes, aki legyőzi, fölé kerekedik az ellenfelének. A győztes van fölül, a vesztes meg alul. Így viszonylag nehéz mit kezdeni egy ellentétes és látszólag kifacsart logikával. Mert bizony, mi tudjuk, hogy Jézus győzött, mégis minden arról szól, hogy Jézus szenved és meghal. Pedig a lényeg pontosan ebben van! Jézus nem úgy győzi le a bűnt és halált, hogy fölébe kerekedik, hanem alázatosan, „alulról” közelít és magára veszi azt! Jézus megjárja a legalját, hogy végül a legmagasabbra kerüljön. Pál apostol írja: Jézus „megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alattiaké; és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.” (Fil 2,8-11)

Csatába indul Jézus Jeruzsálem kapujában? Igen, a legnagyobb csatába. De ő nem felülkerekedik, hanem a mélységet és (szó szerint) a poklot járja meg a végső győzelemért!

És ezért ma sem maradunk bátorítás nélkül! Mert az Alázatos Király megpróbáltatásai között felcsillan a győzelem és happy end jele, mint a sárban ragyogó drágakő. „De az én Uram, az Úr megsegít engem, ezért nem maradok gyalázatban. Olyanná tettem arcomat, mint a kovakő, mert tudom, hogy nem vallok szégyent.” (7.v.) Jézus tudta, hogy mi vár rá, de azt is tudta, hogy a győzelem felé visz ez az út! Igen, mert Jézus győzött! És ez bizony – pontosan ezért – nekünk is szól, akik őt követjük. Nekünk is szól, ha nehézséggel teli időszakban járunk, vagy ha döntő „csata” előtt állunk. Krisztus követőiként, Urunkhoz hasonlóan, olyanok leszünk, mint a kovakő, amit ha acéllal ütnek, akkor szikrát vet. Minél jobban ütik, annál jobban szikrázik és elűzi a sötétséget.

Legyen ez ma bátorításunk a Krisztusért szikrázva, a világosság gyermekeiként! Ámen