"Ne félj!" - az ismeretlen kegyelem (prédikáció, Padragkút-Ajka-Öcs, Húsvét ünnepe, 2017.04.16.)

textus: Mk 16,1-8

„1 Amikor elmúlt a szombat, a magdalai Mária és Mária, Jakab anyja, valamint Salómé illatos keneteket vásároltak, hogy elmenjenek, és megkenjék Jézus holttestét. 2 A hét első napján, korán reggel, napkeltekor elmentek a sírbolthoz, 3 és így beszélgettek egymás között: Ki hengeríti el nekünk a követ a sírbolt bejáratáról? 4 Amint felnéztek, látták, hogy a kő el van hengerítve, pedig igen nagy volt. 5 És amikor bementek a sírboltba, látták, hogy egy fehér ruhába öltözött ifjú ül jobb felől, és megrettentek. 6 De az így szólt hozzájuk: Ne féljetek! A názáreti Jézust keresitek, akit megfeszítettek? Feltámadt, nincsen itt. Íme, ez az a hely, ahova őt tették. 7 De menjetek el, mondjátok meg a tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megy Galileába: ott meglátjátok őt, amint megmondta nektek. 8 Kijöttek, és elfutottak a sírbolttól, mert remegés és rémület fogta el őket; és senkinek sem mondtak el semmit, mert féltek.”

Váltott már valaki útközben iskolát? […] Sosem felejtem el az érzést, amikor beültem általános iskola harmadik osztályában az első órámra szeptemberben. Első napom volt az iskolában. Igen, mert az első két osztályt egy másik általános iskolában töltöttem, de mivel elköltöztünk, ezért egy újabb iskolát kerestek szüleim, ami közelebb volt az új lakásunkhoz. Nagyon féltem. Új lakás, új iskola, új osztálytársak, új tanárok. Nem tudtam még mik a szokások, a rend, a helyzet, hogyan lehet kezelni a dolgokat, jól fogom e magam érezni, helyem leszek e itt... Nehezen indult a dolog, hiszen alig múltam még nyolc éves. S bár ez az érzés változik az életünk során, sok esetben felnőtt korban is megmarad. Ha nem is félünk, de legalábbis tartunk az új, ismeretlen dolgoktól, vagy olyanoktól, amelyeket nem értünk, mert másmilyenek, vagy másforma gondolkodásmódot igényelnek. Ebből nagyon sok konfliktus is adódhat, egyéni, de akár össztársadalmi szinten is.

Valami ilyesmit éltek át azok az asszonyok is, akik Jézus halálának harmadnapján indultak el a sír felé, hogy végtisztességet tegyenek Jézusnak. Mert, hogy ezért mentek. Azt olvassuk: „keneteket vásároltak, hogy elmenjenek, és megkenjék Jézus holttestét.” Azért mentek, hogy megadják Jézusnak azt, amit minden közel álló személynek megadtak volna. Balzsam a testére, hogy békében és méltóságban nyugodhasson. Minden bizonnyal ez a gyász folyamatában is fontos szerepet játszott. Mert, hogy ezek az asszonyok gyászolták Jézust. Elsiratták azt, akibe minden reményüket vetették. Elsiratták és sírba tették. Ő volt az a bizonyos „lap”, amire mindent feltettek. És most vége… Ráadásul dupla volt a reménytelenség, mert nem csak, hogy a hitük szerinti reménység halt meg, de arra sem volt túl nagy esély, hogy azt a bizonyos végtisztességet meg tudják tenni vele. „így beszélgettek egymás között: Ki hengeríti el nekünk a követ a sírbolt bejáratáról?” - írja az ige.

Tudniillik, akkoriban nem földbe ásott sírokba temetkeztek, hanem barlangsírokat használtak Palesztínában. Nagy követ tettek a barlang elé, nehogy a vadállatok, vagy akár emberek meggyalázzák, vagy kifosszák a sírokat. És ezek a kövek nem voltak sem kicsik sem könnyűek. Olyannyira nem, hogy a három asszony egészen biztos volt benne, hogy meg sem tudják majd mozgatni. Dupla reménytelenséggel haladtak a sír felé.

Aztán amikor odaértek azt látták, hogy a kő el van hengerítve a sír bejáratától. Ez már a harmadik csapás lehetett. Vagy legalábbis nem tudni melyik lett volna a rosszabb, ha nem tudták volna elgörgetni a követ, és vissza kellett volna fordulni dolgavégezetlenül, vagy hogy feldúlva találják a sírt. De kiderült, hogy egyikről sincs szó. A sír ugyanis üres volt, de nem rablás, vagy vadállat volt az oka, hanem valami más.

Azt olvassuk: „látták, hogy egy fehér ruhába öltözött ifjú ül jobb felől, és megrettentek.” - valami ismeretlen történik. Valami teljesen új. Az eddig problémák, vagy akadályok, amelyek megszűntek, vagy okafogyottá váltak, ismerősek voltak. „Mi lesz a kővel? Hogyan tudunk végtisztességet adni?” „Te jó ég! A kő nincs a helyén! Ki bolygatta meg a sírt?” Ezek mind-mind logikus és ismerős problémák kapcsán feltett jogos kérdések. De az üres sír? Az nem logikus, és főleg nem ismert. Ráadásul valaki itt van, aki nem Jézus. A „fehér ruhába öltözött ifjú” - talán egy angyal lehetett. El tudom képzelni azt a pánikot, amit az asszonyok érezhettek a logikátlan és kiszámítatlan helyzet kapcsán.

Nem véletlen az sem, hogy az angyal (nevezzük így) így szólítja meg őket: „Ne féljetek! A názáreti Jézust keresitek, akit megfeszítettek? Feltámadt, nincsen itt. Íme, ez az a hely, ahova őt tették.” „Igen ide temették, és igen tudom, hogy egy oszlófélben lévő holttestre számítottatok! De nincsen itt! Feltámadt!”

Nagyon féltem harmadik elején az új iskolában. Nem tudtam, hogy mire számíthatok, kiben bízhatok, minden ami addig volt, legyen az jó dolog, mint a közösség, vagy a barátok, de a rossz dolgok is a megszokott problémák és gondok, egy csapásra megszűntek és egy teljesen ismeretlen világba csöppentem, ami ugyan hajazott az előzőre, de más szabályokkal, és más utakkal „operált”. Az asszonyok is féltek, mert minden, amit a feltámadás előtt gondoltak a világról és magukról, vagy akár Jézusról… annak annyi. Mindent felülírt a tény: Jézus feltámadt.

De az ismeretlenség – ebben a helyzetben – nem kell, hogy bénító legyen! Ettől az ismeretlentől nem kell félni, mert mi már biztosan tudjuk és hisszük, hogy Jézus feltámadása értünk történt. Ezek az asszonyok a sokktól hajtva mint az őrült, úgy menekültek a sírtól. Nem is kell hibáztatni őket. De micsoda kegyelme, hogy mi így több mint 2000 év távlatából inkább odafutnánk mint el tőle! Miért? Mert a Jézustól kapott ismeretlen: kegyelem! Mert az a tudat, hogy a Feltámadott Jézus az én Uram, és ő az aki a kezében tartja az életemet, ő, akit nem tudott legyőzni a halál, sőt ő győzte le a halált (hiszen ezt jelenti a feltámadás: a halál feletti győzelmet), sokkal nagyobb biztonságot ad, mint ha csak magamban kellene mindig és minden körülmények között bíznom.

Nagypénteken a keresztről volt szó. Krisztus Urunk szenvedéséről és haláláról. Akkor arról beszéltünk, mindez, amit ő tett értünk történt. Nincs ez másként a feltámadással sem! A Nagy Ismeretlen Nem megértenünk kell, hanem hinnünk értünk van! A világtörténelem legnagyobb rejtélye az Isten végtelen szeretetének győzelme az emberért. Érem és érted. Mert a feltámadással lett teljes a megváltás és Krisztus halál feletti győzelme, amelyet nekünk is oda akar adni. Fogadjuk el tőle! Ámen