Szolgáló Megváltó (prédikáció, Ajka, Nagycsütörtök, 2017.04.13.)
/Egy perc néma csend a szószéken!/
Jézus nem volt rendes, a szónak a szabálykövető, „a sorba
beálló”, átlag értelmében. Ha ilyen lett volna, akkor nem lett
volna megváltás. Őt kettő dolog vezérelte mindig, akármit is
tett. Az Atyához fűződő szeretetkapcsolata és az emberiség
megmentése. Sokszor tesz meghökkentő dolgokat, amivel kiborítja a
környezetét. A legnagyobb viharban, mikor ő és tanítványok már
az elsüllyedés határán vannak egy hajóban a tenger közepén,
alszik; szombaton, amikor semmilyen munkát nem volt szabad végezni,
gyógyít; azokkal, akiket mindenki lenéz, utál, és kitaszítottak,
azokkal áll szóba; akiket mindenki bűnösnek tart, azokkal eszik
egy asztalnál… és még sorolhatnám. Izgalmas lenne mindezeket a
tetteket átültetni a jelenbe, vajon hányan követnénk ma őt, ha
ebben a korban született volna meg… De ő mindezeket nem azért
tett meg, hogy megbotránkoztassa a körülötte lévőket.
Legalábbis nem ez volt a cél. Csupán eszköz volt arra, hogy
felrázza azokat, akik hallgatják őt. Mert akik követni akarja
Jézust, annak számolnia kell azzal, hogy nem „rendes” út lesz,
hanem más. Ezt nevezi a Biblia keskeny útnak (Mt 7,13-14).
Meghallgatnád? Klikk, és görgess a poszt végére!
Ma Nagycsütörtök van. Hallgassuk meg hát a nagycsütörtöki
történet, az utolsó vacsora eseményeit János apostol tollából (Jn 13,1-15):
„1 Közeledett a páska ünnepe, és Jézus tudta, hogy eljött
az ő órája, amelyben át kell mennie e világból az Atyához.
Szerette övéit e világban, szerette őket mindvégig. 2 És
vacsora közben, amikor az ördög már a szívébe sugallta Júdás
Iskáriótesnek, Simon fiának, hogy árulja el őt, 3 Jézus tudva,
hogy az Atya mindent a kezébe adott, és hogy az Istentől jött, és
az Istenhez megy, 4 felkelt a vacsorától, letette felsőruháját,
és egy kendőt kötött magára, 5 azután vizet öntött a
mosdótálba, és elkezdte a tanítványok lábát mosni és törölni
a magára kötött kendővel. 6 Simon Péterhez lépett, aki így
szólt hozzá: Uram, te mosod meg az én lábamat? 7 Jézus így
válaszolt neki: Amit én teszek, most még nem érted, de később
majd megérted. 8 Péter így szólt hozzá: Az én lábamat nem
mosod meg soha. Jézus így válaszolt neki: Ha nem moslak meg, semmi
közöd sincs hozzám. 9 Simon Péter erre ezt mondta neki: Uram, ne
csak a lábamat, hanem a kezemet, sőt a fejemet is! 10 Jézus így
szólt hozzá: Aki megfürdött, annak csak arra van szüksége, hogy
a lábát mossák meg, különben teljesen tiszta. Ti is tiszták
vagytok, de nem mind. 11 Mert tudta, ki árulja el, azért mondta:
Nem vagytok mindnyájan tiszták.
12 Miután megmosta a lábukat, és felvette a felsőruháját,
ismét asztalhoz telepedett, és ezt mondta nekik: Értitek, hogy mit
tettem veletek? 13 Ti Mesternek és Úrnak hívtok engem, és jól
mondjátok, mert az vagyok. 14 Ha tehát megmostam a ti lábatokat,
én, az Úr és a Mester, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát.
15 Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is
úgy tegyetek.”
Mi a furcsa, mi az a bizonyos „más” a mai történetben. János
a tanítvány, a Mestert követi abban is, hogy megpróbálja
felrázni a hallgatóságot. Kezdjük talán ott, hogy hol az utolsó
vacsora? „És vacsora közben” - mondja az igénk. Ennyi.
Ennyi van most az utolsó vacsorából egy megjegyzés, vagy egy
„time code” csupán, ha úgy tetszik. Mégis Jánosnak ezzel nem
az volt a célja, hogy az utolsó vacsora eseményeit, az úrvacsora
alapítását, Jézus új szövetségkötését („ez az én testem,
ez az én vérem”) kisebbítse. Nem. Ebben az interpretációban,
ha nem is klasszikus szavak szintjén, de benne van minden, ami az
utolsó vacsora.
Jézus egy meghökkentő dolgot tesz. Megmossa a tanítványai
lábát. Már nem azért, de én például nem szívesen mosnám meg
más felnőttek koszos, büdös lábát. Az ember vagy a saját maga
lábát mossa meg, vagy ha másét, akkor az különleges helyzet:
mint például a gyerek fürdetése, vagy ha egy közeli rokonnal,
családtaggal történik valami, akkor segítünk neki mosakodni,
fürödni, vagy ha ez a munkám, mondjuk egy szeretetotthonban, vagy
kórházban… De nagyon más esetet nem tudok elképzelni. Jézus
korában ez nem volt meghökkentő. Vagyis inkább nem ne EZ volt a
meghökkentő. Nem a tény, hanem inkább a mód, ahogyan tette.
Akkoriban a lábmosás legalább annyira rituális volt, mint
egészségügyi, vagy esztétikai dolog. Három eset lehetett
normális körülmények között. 1. Vagy a rabszolga mosta meg az
ura lábát. (Ez annyira alantas dolognak számított, hogy a zsidó
származású rabszolgák nem voltak rá hajlandóak.) 2. A házigazda
megmossa egy nagyon kedves és tiszteletreméltó vendégnek a lábát.
(Lk 7,44) 3. Vagy a tanítvány mossa meg a mestere lábát az alázat
és a feltétlen engedelmesség jegyében. Nos, ebben az esetben,
egyik helyzet sem állt fent. Döbbenetes dolog volt ez a
tanítványoknak és a korai olvasóknak egyaránt. Számunkra a
lábmosás mint olyan is idegen, de akkori kor emberénél a mód
verte ki a biztosítékot.
Amikor most feljöttem a szószékre egy percig nem szólaltam meg.
Pontosan az ellenkezőjét csináltam annak, mint amit várnánk.
Hiszen „beszédet” várunk a szószékről! Azért nevezzük
szó-széknek. Láttam, ahogyan pár másodperc után többen el
kezdenek feszengeni, de egyre többen figyeltek NAGYON. „Mi
történik? Vagy mi nem történik?” Jézus is pontosan az
ellenkezőjét csinálja, mint amit várnánk. Ő a Mester, az ő
lábát kellene megmosnia a tanítványoknak és nem pedig fordítva.
És ha igaz, hogy ez – mint minden más meghökkentő tette – az
üzenet jobb megértését szolgálja, akkor mi ez az üzenet. És –
nem mellesleg – hol itt az utolsó vacsora, vagy az úrvacsora? Mi
volt Jézus motivációja?
Mit ír az ige? Mi volt Jézusban?
1. Jézus tisztában volt azzal, hogy „az ördög már a szívébe
sugallta Júdás Iskáriótesnek, Simon fiának, hogy árulja el őt”
2. „Jézus tudta, hogy eljött az ő órája, amelyben át kell
mennie e világból az Atyához”
3. „Szerette övéit e világban, szerette őket mindvégig.”
Jézus tisztában volt vele, hogy mi fog történni, tudta, hogy
elárulják és megölik. De mind e mellett, szerette a tanítványai,
„ övéit”, ahogyan János
fogalmaz. Jézusnak nem kellett volna ezt megtennie, ráadásul az
egész kereszt dolgot is visszautasíthatta volna! De nem tette!
Hanem megmutatta, hogy ő szolgálni jött! Nem azért, hogy neki
szolgáljanak, hanem azért, hogy ő szolgáljon (Mk 10,45). Egy
szolgáló Isten! Hogyan lehet ezt elfogadni, befogadni! Péter, a
nagy tanítvány sem tudott ezzel mit kezdeni: „Az én
lábamat nem mosod meg soha.”
- mondja. És Jézus mit válaszol? „Ha nem moslak meg,
semmi közöd sincs hozzám.”
Kedves Testvérek! Péter ezek után
hagyta, hogy Jézus szolgáljon neki, bár szerintem nem értette a
dolgot. Miért gondolom ezt? Azért mert a lábmosás történetének
megértéséhez húsvéti hitre van szükség. Arra, hogy az ember
tisztában legyen azzal, hogy mi volt az a hatalmas szolgálat, amit
Jézus végbevitt a kereszten! És, igen, nem én teszek, hanem ő
tesz! Szolgált nekem! Csak akkor van közöm hozzá, ha „megmoshat”
engem. Mert a Jézushoz való tartozás a ő megtisztító, megújító
munkája. Akkor tartozom hozz, ha elfogadom, hogy ő megtisztít a
bűntől, és megszabadít a halálból, azaz ha személyes
megváltómnak fogadom el!
És itt az úrvacsora lényege is!
„ez az én testem, ez az én vérem” - nem én, az ember csinálom
az „úrvacsorát”, nem én teszek valamit, hanem elfogadom a
Krisztus ajándékát, saját magát! Hogy hogyan történik ez a
pontosan az úrvacsorában? Nem tudjuk. De Jézus szava biztosíték
számunkra: „Vegyétek, ez az én testem, ez az én vérem a bűnök
bocsánatára!”
Finisben vagyunk a történet szerint... Megmondom őszintén, nehéz ilyenkor szavakat találnom... Jézus még itt is tesz a tanítványaiért, urambocsá', értünk... Elképesztő (persze csak pozitív értelemben!)
VálaszTörlés