Lelki közvilágítás (prédikáció, Vízkereszt utáni utolsó vasárnap, 2019.02.10.)

textus: 2Móz 34,27-35

„27 Azután ezt mondta az Úr Mózesnek: Írd le ezeket az igéket, mert ezeknek az igéknek alapján kötöttem szövetséget veled és Izráellel! 28 Mózes negyven nap és negyven éjjel volt ott az Úrnál. Kenyeret nem evett, vizet sem ivott. És felírta a táblákra a szövetség igéit, a tíz igét.

29 Azután lejött Mózes a Sínai-hegyről; a bizonyság két táblája Mózes kezében volt, amikor lejött a hegyről. Azt azonban nem tudta Mózes, hogy arcbőre sugárzóvá vált, amikor Istennel beszélt. 30 Amikor Áron és Izráel fiai mind meglátták, hogy sugárzik Mózes arcbőre, nem mertek odamenni hozzá. 31 Mózes azonban odahívta őket, és akkor Áron meg a közösség vezetői mind visszatértek hozzá, Mózes pedig beszélt velük. 32 Azután odamentek hozzá Izráel fiai is mind, ő pedig megparancsolta nekik mindazt, amit az Úr mondott el neki a Sínai-hegyen. 33 Miután mindent elmondott nekik, leplet tett Mózes az arcára. 34 Valahányszor bement Mózes az Úr színe elé, hogy beszéljen vele, levette a leplet, amíg ki nem jött. Azután kijött, és elmondta Izráel fiainak mindazt, amit parancsként kapott. 35 És mivel Izráel fiai látták, hogy Mózes arcbőre sugárzik, ismét arcára borította Mózes a leplet, amíg be nem ment, hogy Istennel beszéljen.”

Volt egy szenzációs földrajztanárom általános iskolában, aki mindenkivel meg tudta szerettetni a földrajzot. Amikor elment, otthagyta a tanári pályát, hogy a MOL-nál huszadrangú ügyintéző legyen háromszor annyi fizetésért, verset írtunk neki, amit az egész osztály nevében, rajtaütésszerűen, az utolsó óráján a padra felállva egy kis csapatunk felolvasott. Így próbáltuk maradásra bírni. Meg voltunk győződve arról, hogy a többi tanár üldözte őt el azért, mert őt szerettük a legjobban. Sajnos ennek ellenére is elment, de örökséget hagyott – bennem legalábbis mindenképpen – hiszen azóta is rajongok a földrajzért. Különösen két dolog érdekelt és érdekel ma is: a társadalomföldrajz, hogy hogyan „mozog” az emberi társadalom, hogyan alakul a nemzetek és népek, és úgy egyáltalán az emberi közösség sorsa. No, meg a csillagászat. Lenyűgöző, az ég, az univerzum, a végtelen. Ha jól belegondolok, lelkészként, ma is ezzel a két témával foglalkozom: az emberekkel, az emberi közösséggel és Végtelennel…

A csillagászat iránti érdeklődésem, amely a mai témánk szempontjából a relevánsabb, mára sem lanyhult. Sőt! Nagyon szeretem a sci-fi-t mind film, mind könyv formájában. És mindig is szerettem utánajárni, hogy amit olvasok, vagy nézek, annak milyen valóságalapja van. Mi benne a science (tudomány) és mi benne a fiction (fikció)! Gyerekkorom egyik ilyen nagy felismerése volt ezen a fronton, hogy a Hold nem világít. Ma már mosolygok rajta, de akkor kiskamaszként ez egy komoly felfedezésnek számított. Sőt ehhez járult hozzá, hogy azt is megtudtam, hogy a Hold a Nap fényét veri vissza. Azért fogy, meg növekszik, mert mindig más szögből világítja meg a Nap, ahogyan kering a Föld körül, a Föld meg a Holddal együtt a nap körül. És ez az egész egy csodálatos rendszerben működik évmilliárdok óta! Zseniális!

Ma, Vízkereszt utáni utolsó vasárnap van. Ha úgy tetszik, akkor a karácsonyi ünnepkör utolsó vasárnapja. Jövő héttől belépünk a böjtelő három hetébe, ami még nem a böjti időszak, de már nem is karácsonyi. Ahogyan azt említettük már a Vízkereszt Jézus nyilvánvalóságának, világosságának ünnepe. És rajta keresztül – természetesen – az Isten nyilvánvalóságának és világosságának az ünnepe. És az a fantasztikus üzenete van az egyházi év ezen szakaszának, hogy az Isten dicsősége, világossága meg tud jelenni, sőt, meg is jelenik a világban, egészen megtapasztalható módon!

A mai igénk egy igen különleges „megjelenést” ír le a számunkra. Mózes az Istennel találkozik a Sínai-hegyen. Negyven nap és negyven éjjel ott van vele, az Úr átadja neki a törvényt, azt a jó rendet, amire Izrael népének szüksége van ahhoz, hogy igazi nemzet lehessen és az Istenhez tartozhasson, illetve Mózes elkészíti a kőtáblákat a Tízparancsolattal. És miután lejön a hegyről, ahol a nép tűkön ülve várja. De aztán, mikor leér, nem mer senki Mózes közelébe menni. Miért? Mert Mózes „arcbőre sugárzóvá vált, amikor Istennel beszélt”. Most elviccelhetnénk a dolgot valami radioaktívos poénnal, de ne tegyük, mert itt most valami nagyon fontos dolog történt!

Mózes az Isten jelenlétében töltött idő alatt megváltozott. És amikor visszament az emberek közé, akkor ez a változás látszódott rajta. És ez a változás nem volt más, mint az Isten dicsőségének, jelenlétének lenyomata. A hozzá való tartozás fénye. Nem Mózes nagysága világított, sugárzott, hanem az Istené! Pontosan úgy mint a Nap és a Hold esetében. Ahogyan a Hold a nap fényét veri vissza, ami látszik és ami be tudja világítani az éjszakát, úgy Mózes arca az Isten dicsőségével „világította be” az embereket.

Ennek a momentumnak sok üzenete volt/van, de én csak kettőt fogok kiemelni.

1. Isten nem hagyta el a népét, új esély, második esélyt adott! Pedig megtehette volna, hogy nem teszi. Azok a kőtáblák, amelyeket Mózes készített, már a második garnitúra volt. Az elsőt dühében földhöz vágta, amikor Istennel való első találkozás után lejött a hegyről és meglátta, hogy Izrael népe, nem győzve kivárni Mózes visszatérését, bálványszobrot épített és azt kezdte el imádni. Milyen csoda ez, hogy az Isten ott van másodjára is,… meg harmadjára is, meg…

2. Az Isten jelenléte és dicsősége megjelenhet, látszódhat az emberen. És bizony ez nem csak Mózesre vonatkozik. Ézsaiás próféta írja: „Bár még sötétség borítja a földet, sűrű homály a nemzeteket, de fölötted ott ragyog az Úr, dicsősége meglátszik rajtad.” (Ézs 60,2) Ahogyan a Hold be tudja világítani az éjszakát, úgy az Istenhez tartozó, Krisztushoz tartozó hívő ember, az Isten jelenlétével feltöltekezve, be tudja világítani azt a lelki és szellemi sötétséget, ami uralkodik most ezen a bolygón! És valójában ez nem csak fantasztikus lehetőség, hanem bizony feladat is! Jézus mondja akkori és mai tanítványainak: „Ti vagytok a világ világossága.” (Mt 5,14) Pál pedig ezt mondja a körülményekről: „a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését.” (Róm 8,19). Adott a feladat: világítani, mert nagyon nagy szüksége van rá a világnak, ha tudomásul veszi, ha nem!

A Vízkereszti vasárnapok Jézus és az Atya nyilvánvalóságának az ünnepei. És most az egyházi év ezen szakaszának zárásaképpen, azt az üzenetet kapjuk, hogy ennek a nyilvánvalóságnak, ennek a lelki „közvilágításnak” eszközei, ha úgy tetszik „lámpatestei” mi lehetünk, sőt kell, hogy legyünk! Mi tehát a feladat? Töltekezni az Istennel, imádságban, jelenlétben, igében, elmélkedésben és aztán sugározni az emberek üdvösségére és Isten dicsőségére! Ámen