"Nem mese az kisfiam, hanem a valóság!" (prédikáció, Somlószőlős-Kerta-Kamond, Vízkereszt utáni utolsó vasárnap, 2016.01.17.)
textus:
2Pét 1,16-21
„16
Mert nem kitalált meséket követve ismertettük meg veletek a mi
Urunk Jézus Krisztus hatalmát és megjelenését, hanem úgy, hogy
szemtanúi voltunk isteni fenségének. 17 Mert amikor az Atya
Istentől tisztességet és dicsőséget nyert, és ilyen szózatot
intézett hozzá a felséges dicsőség: „Ez az én szeretett Fiam,
akiben gyönyörködöm”, 18 mi hallottuk ezt a mennyből jött
szózatot, mert együtt voltunk vele a szent hegyen. 19 Ezért
egészen bizonyosnak tartjuk a prófétai beszédet, amelyre jól
teszitek, ha figyeltek, mint sötét helyen világító lámpásra,
amíg felvirrad a nap, és felkel a hajnalcsillag szívetekben. 20
Mindenekelőtt tudnotok kell, hogy az Írás egyetlen próféciája
sem ered önkényes magyarázatból, 21 mert sohasem ember akaratából
származott a prófécia, hanem a Szentlélektől indíttatva szóltak
az Istentől küldött emberek.”
Minden
ember szereti a mesét. Direkt nem gyereket mondtam, mert a felnőttek
is - legyenek bármilyen életkorban - nagyon szereti a mesét. Akár
elismerik akár nem. Nem véletlen az sem, hogy megannyi játékfilm,
kalandfilm, fantasztikus film, sci-fi, könyvek, írások szólnak
olyan helyzetekről, olyan világokról, eseményekről, amelyek nem
valósak, vagy részben valósak, s így a mese kategóriába
esnek.
A
mesének nagy szerepe van az ember fejlődésében, alakulásában,
különösen gyerekkorban. A gyerek már egészen kicsi korától a
meséken keresztül tanul és ért meg olyan dolgokat, érzelmeket,
helyzeteket, problémákat és azok megoldásait. Könnyebb mindezt
elfogadni, befogadni egy olyan világokban, melyek nem olyanok, mint
a miénk.
Azonban
- főleg felnőttkorban – jó, ha az ember meg tudja különböztetni
a mesét a valóságtól. Vannak olyanok, akik képtelenek erre,
álomvilágban élnek valami oknál fogva. Vagy így védekeznek a
zord valóság ellen, vagy pedig addig, addig lovalták bele magukat
egy-egy kitalált világ "fogyasztásába", hogy már
képtelen kilépni belőle teljesen.
Nagyon
erősen bennem él egy emlék. Nagyapám - már nincsen közöttünk
- sokat mesélt nekünk gyerekkorunkban. De sohasem könyvből, hanem mindig fejből. Ott találta ki helyben a mesét (mint utóbb kiderült), de
ezt mi nem érzékeltük, csak annyit, hogy mindig új, mindig
izgalmas. Róka Rudi volt az állandó főszereplő ezekben a
mesékben. De aztán, amikor az adott történet véget ért, újra
nyüstöltük, hogy meséljen még. És amikor azt mondta, hogy most
már elég Róka Rudiból, akkor kértük, hogy meséljen arról,
hogy mi történt vele a világháborúban, ahol katonaként
szolgált. Soha nem felejtem el a válaszát: "Nem mese az
kisfiam, hanem a valóság." Akarva-akaratlanul is fontos volt
nagyapámnak, hogy megértesse velünk mi a mese és mi nem az.
Péter
apostolnak is ez a célja, hogy megértesse velünk mi a mese és mi
nem. Vannak olyanok, nem is kevesen, talán még a gyülekezetben
is(!), akik azt gondolják, hogy a Biblia, az Isten igéje, vagy akár
Jézus személye is, nem más, mint mese. Péter apostolnak is meg
kellett ezzel küzdeni. "Ne viccelj már, csodák meg
gyógyítások..."; "Ki az aki elhiszi, hogy valaki
feltámadt..."; "Gyerekeknek való szép mesék ezek...";
"Csak azért hiszel benne, mert nem akarod elfogadni a
valóságot..." Hányszor és hányszor találkoztam - és
szerintem nem csak én - ilyen és ehhez hasonló mondatokkal. Nem
véletlen, hogy Péter leszögezi:
"Mert
nem kitalált meséket követve ismertettük meg veletek a mi Urunk
Jézus Krisztus hatalmát és megjelenését..."
Nem mese az testvérek, hanem a valóság.
Igen,
mert az evangélium, Isten szeretetének üzenete Jézus Krisztusban,
nagyon is valóság! Nem kitalált mese, hanem megtapasztalható
valóság. Péter ezt írja, befejezve az előbb megkezdett mondatot:
"Mert
nem kitalált meséket követve ismertettük meg veletek a mi Urunk
Jézus Krisztus hatalmát és megjelenését... hanem
úgy, hogy szemtanúi voltunk isteni fenségének"
Igen, mert arra lettünk elhívva, hogy tanúi legyünk az
evangéliumnak. Egyrészt úgy, hogy megtapasztaljuk, meglátjuk,
megérezzük, megértjük azt, másrészt pedig továbbadva azt
tanúságot tegyünk róla.
Egy
mese soha nem tud túllépni az emberi
gondoskodás szintjén és korlátain. Mindig is az emberi elme
alkotása lesz. De az Isten minden emberi értelmet meghaladóan
cselekedett és cselekszik a világban és bennünk. Melynek
leghitelesebb forrása a Biblia, Isten igéje. És úgy tetszett az
Istennek, hogy ezen keresztül szólítsa meg a embereket és ezen
keresztül (is) nyilatkoztassa ki magát.
Rövid
az ember memóriája, emlékezése. És ez nem az idős korra
vonatkozik, vagy éppen a szórakozottságra, hanem sajnos az ember
alaptermészete ilyen. Ezért kell Isten igéjét forgatva újra és
újra emlékezni az ő művére, hogy hogyan nyúlt bele a történelem
menetébe és hogyan tervezte el és vitte véghez az ember
megváltását. És erre emlékezve, ebből erőt merítve, élő
reménységgel fordulni Őfelé, hogy aki ilyet tett értem a
megszületésem előtt, az tenni fog értem a megszületésem után,
sőt még a halálom után is!
Kevés
olyan gyönyörű rész van Bibliában, ahol ennyire nyilvánvalóan
olvashatunk nem csak az Atyáról, vagy a Fiúról, vagy a
Szentlélekről, hanem az Atyáról, Fiúról, Szentlélekről, a
Szentháromság Egy Igaz Istenről! Hat igevers és olvashatunk a Fiú
megjelenéséről (16.v.), az Atya dicsőségéről (17.v.) és
Szentlélek útnak indító erejéről (21.v.). Mert ebből a részből
kitűnik, sőt felragyog mint a "hajnalcsillag"
(19.v.), a cselekvő Isten, a Cselekvő Szentháromság, aki minden
pillanatban küzd értünk!
Nagyon
érdekes, hogy itt, az eredeti szövegben a "hajnalcsillag"
szó így szól "fószforosz", azaz fényhozó, és talán
fel is fedeztük, hogy az egyik kémiai anyag neve is innen ered: a
"foszfor"-é. Mert milyen a foszfor? Világít a sötétben.
Hát így küzd értünk a Szentháromság: minél nagyobb a
sötétség, annál nagyobb a világosság, mert Ő ott van a
legnagyobb sötétségben is.
És... nem mese ez testvérek, hanem a
valóság!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése