A közepe (prédikáció, Somlószőlős-Kerta-Kamond-Rigács-Somlóvecse-Karakószörcsök, Húsvét ünnepe, 2016.03.27-28.)

textus: Zsolt 118, 14-17

„Erőm és énekem az Úr, megszabadított engem. 15 Ujjongás és győzelem hangja zeng az igazak sátraiban: az Úr jobbja hatalmasan munkálkodik! 16 Fölemelte jobbját az Úr, az Úr jobbja hatalmasan munkálkodik! 17 Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az Úr tetteit!”

Amikor hittanosként Bibliát kaptunk a kezünkbe a legelején, akkor szinte az egyik első dolog volt, hogy megtanultunk tájékozódni benne. Az első – szinte játékos – támpont az volt, hogy próbáljuk meg középen kinyitni. Ha minden jól ment, akkor a Zsoltárok könyvénél kellett a Bibliának kinyílnia. Így mindenki megjegyezte, hogy a Zsoltárok könyve a (mértani) közepe a Bibliának. Ma sajnos ez már annyira nem megy, mert a Revideált Újfordításnak a Példabeszédek közepe. De nekünk ez most nem számít, mert ez csupán nyomdatechnikai kérdés.

A Zsoltárokon belül is van egy fejezet, egy zsoltár, ami ténylegesen a közepe Zsoltárok könyvének és így a Bibliának is. És ez a 118. zsoltár. Fokozva az izgalmakat, ha a zsoltárokat fejezeteknek tekintjük a Zsoltárok könyvében, akkor a mértani közepet körülfogó két másik fejezet is különleges, hiszen a 117. a legrövidebb és a 119. a leghosszabb a Bibliában. Távol áll tőlem a számmisztika, de azért mindannyian tudjuk, hogy az Úr a jó rend istene, így lehet üzenete számunkra ezeknek az információknak is. De nemsokára meglátjuk, hogy nem csak mértani, hanem hitbeli okai is vannak annak, hogy ez a zsoltár, és különösen is ezek a versek, fontosak nekünk ezen az ünnepen.

Döbbenetesen mozgalmas ez a pár vers. Csak úgy sorjáznak a aktív fogalmak, tettek, főleg az Úr tettei. Mintha egy mozgalmas tömegesemény, vagy éppen egy katonai tábor. Szabadítás, ujjongás, győzelem, sátrak, az Úr jobbja – mind-mind lendületes, örömteli, mondhatni győztes csata utáni felfokozott, szinte euforikus hangulatot áraszt. Főleg ha összevetjük Exodus (2Mózes) 15,1-5-tel. Abban a részben megmenti az Úr a népét, Izraelt Egyiptomból. Kimenekíti őket a szolgaságból, a rabszolga helyzetből. De az egyiptomi király, a fáraó, végül mégiscsak vissza akarja őket toloncolni, de Mózes (az Úr által neki adott hatalommal) kettéválasztja a Vörös (Nádas) tengert, s így Izrael népe, akik be voltak szorulva a tenger és az ellenséges egyiptomi hadsereg közé, száraz lábbal átkel a tengeren. És amikor a fáraó seregével ide is utánuk megy, akkor az Isten visszaengedi medrébe tenger vizét, s a hatalmas sereg egy pillanat alatt semmivé lesz.

Ott, ezek után az események után, így szól ennek a zsoltárnak, az „eredetije”: „1 Akkor ezt az éneket énekelte Mózes Izráel fiaival együtt az Úrnak: Éneket mondok az Úrnak, mert igen felséges, lovat lovasával a tengerbe vetett. 2 Erőm és énekem az Úr, megszabadított engem. Ő az én Istenem, őt dicsőítem, atyám Istene, őt magasztalom. 3 Az Úr vitéz harcos, „az Úr” az ő neve. 4 Szekereit, hadát a fáraónak tengerbe vetette, válogatott, legjobb harcosai belevesztek a Vörös-tengerbe. 5 Elborította őket a mélység, kőként szálltak a mélybe. 6 Jobbod, Uram, dicső az erőtől, jobbod, Uram, szétzúzza az ellenséget.” Mózes öröméneke a győztes ez csata után, mikor az Úr megmentette a népét. Ezt használta fel a zsoltáros.

De miért kerül elénk ez az ige húsvét ünnepén? Azért , mert Jézus Krisztusban is hatalmas győzelmet aratott az Úr. És – csakúgy, mint a vörös-tengeri esetnél – itt sem embereken múlott. Mózes és a zsoltáros is rájön: „Erőm és énekem az Úr”. Az Úr az én erőm, győzelmem s így hálaénekem tárgya is. Mert mást, mint a hálámat, nem tudok neki felajánlani. A kereszten függő Istenfiú nem csak bűn és a halál elhordozója, hanem – értsük jól – győzelmi zászló is. Mert „Őbenne van – az ő vére által – a mi megváltásunk, bűneink bocsánata is; kegyelmének gazdagsága szerint, amelyet kiárasztott ránk teljes bölcsességgel és értelemmel.” - írja Pál (Ef 1,7-8). Az Ő szolgálata által van a szabadulásunk is. Így hangzik héberül a „megszabadított engem” kifejezés: „lisuah”, aminek szótári alakja: „jösuah”. A Szentírás mértani közepében, a 118. zsoltárban, és még annak is a közepében a 29 versből a 14.-ben, ki van? Jézus.

A feltámadás ünnepe van ma. Annak az ünnepe, hogy Jézus Krisztus véglegesen győzelmet aratott! A körülöttünk lévő helyzet, helyzetek miatt talán ez nem annyira nyilvánvaló. Túl sok még a gonosz, túl sok még a rossz… De higgyük el, Jézus győzött, s gonosz hatalma csupán annak a gyilkos harca, aki tudja, hogy mér nincsen vesztenivalója. Kétezer évvel ezelőtt eldőlt a harc az üres sír jól mutatja ezt. Az üres sír, amelyben nincsen ott a Megváltó.

Az Isten küldöttei (talán angyalai) így szólítják meg a Jézus hűlt helyét találó asszonyokat (akik be akarták balzsamozni Jézus holttestét, megadni neki a végtisztességet) a barlangsírnál: „Miért keresitek a holtak között az élőt? Nincsen itt, hanem feltámadt.” (Lk 24,5b-6a) Jézus él! A történetnek itt van vége, s egyben kezdete is. Mert a mind a mai napig élő Jézus az akin keresztül a végső csata sorsa is eldől a mi életünkben. Annak a csatának sorsa, amelyet mindannyiunknak meg kell harcolni. A végső, a fizikai valóság vége. Szükségszerűen bukásra vagyunk ítélve, nem győzhetünk. Mi nem. De Ő igen. Sőt, ő már győzött. És velünk akar lenni. Ennek az előíze van úrvacsorában, ahol Krisztus önmagát adja nekünk annyira, hogy bennünk akar lenni! Szimbólum ez? Igen, hát persze, hogy szimbólum, de egyben valóság, nagyon is valóságos, mert maga Krisztus Urunk van ott és akkor!

Csoda ez, lehetőség mindannyiunknak és az egyetlen esély. Ki ne akarna „belekóstolni” ebbe újra és újra? Én igen.