Főpapi választás (prédikáció, Rigács-Somlószőlős, Böjt 5. vasárnapja, 2016.03.13.)

textus: Zsid 9,11-15

„11 Krisztus pedig mint a jövendő javak főpapja a nagyobb és tökéletesebb sátoron át jelent meg, amely nem emberkéz alkotása, azaz nem e világból való. 12 Nem is bakok és bikák vérével, hanem a tulajdon vérével ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök váltságot szerzett. 13 Mert ha bakok és bikák vére és tehén hamva a tisztátalanokra hintve megszentel, vagyis külsőleg tisztává tesz, 14 akkor Krisztus vére, aki örökkévaló Lélek által önmagát áldozta fel ártatlanul az Istennek, mennyivel inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől, hogy szolgáljunk az élő Istennek. 15 Így tehát új szövetség közbenjárója lett Krisztus, mert meghalt az első szövetség alatt elkövetett bűnök váltságáért, hogy az elhívottak elnyerjék az örökkévaló örökség ígéretét.”

Nem először találkozunk böjtben a „főpap” fogalmával. Már böjt első vasárnapján is szót ejtettünk arról, hogy Jézusról sokféleképpen szoktak gondolkodni, de úgy ritkán, mint aki főpap. A Zsidókhoz írt levél szerzőjének ez nem volt sem furcsa, sem pedig szokatlan. Az ő számára a főpap igenis fontos és jelentős személynek számított, s azzal, hogy Jézust főpapnak mondja (mert hogy az is!), azáltal az ő főségét kívánta kinyilvánítani, mindenfajta (más) papsággal szemben. Ő az aki hivatott arra, hogy megmutassa az utat az Istenhez.

De ha belegondolunk, minden korban igen fontos dolog a főpapság kérdése. Nem olyan régen volt vezető hír, hogy Ferenc a római pápa és az ortodox egyház feje Kirill moszkvai pátriárka találkoztak. Az első egyházszakadás, Kr.u. 1054 óta, amikor is az addig egységes kereszténység kettészakadt keleti és nyugati egyházra, nem nagyon volt erre példa. Minden sajtótermék ezzel volt tele, legyen az újság, TV, rádió, internet. Mert valahogyan a szekularizált és alapvetően a „hagyományos” vallásoktól elfordult világban is fontos az, hogy mit csinál egy főpap. De nem kell ennyire nagy távlatokban és ennyire világszintű dolgokban gondolkodni. Magam is emlékszem, hogy milyen izgatott és milyen felfokozott érdeklődés vette körül egyházunkban a 2006-os északi, és a 2010-es nyugati püspökválasztást. Mindenki arról beszélt az egyházban, hogy vajon ki lesz a püspök, vajon mit fog tenni, min fog változtatni, mi az ami az ő főpapságát jellemezni fogja!

Mert az embereknek (és nem csak az egyházban) szüksége van a főségre. Akkor nyugszik meg, ha tudja, hogy van valaki „felette” olyan, aki a pozíciójában jól munkálkodik, aki komolyan véve feladatát jól irányítja és átlátja a dolgokat.

Nézzük csak meg, hogy milyen iszonyatos mértékben dől ránk ma az információ! Olyan szintű lehetőségek vannak a tudás és az információ világában, amit az ember még befogadni is képtelen! Hát még ellenőrizni annak hitelességét! Az teljes képtelenség. Honnan tudjuk azt, hogy igaz, amit az újság ír? Honnan tudjuk, hogy az a kép valódi a TV-ben? Honnan tudjuk, hogy mi hiteles és mi nem? Ott voltunk? Nem. Láttuk? Nem. Akkor? Természetesen sehonnan sem tudhatjuk. Hanem mit teszünk? Bízunk. Bízunk abban, hogy nem csapnak be, hogy az a médium, az az újság, az az internetes portál, stb. hiteles. S így elfogadjuk, amit ír. Ha nem így lenne, akkor nem olvasnánk el/néznénk meg/hallgatnánk. Gondoljunk csak bele, hogy mi lenne, ha kiderülne egy újságról, hogy folyamatosan és szándékosan hazudik. Abban a pillanatban elvesztené az olvasói nagy részét. Nagy ára és értéke van ennek a bizalomnak. De csak erre tudunk hagyatkozni jelen helyzetünkben, hiszen senki sincsen olyan pozícióban, hogy minden elé toluló hírt leellenőrizzen, annak hitelességét cáfolja, vagy erősítse. És az ember bízni akar a főségben, egy hiteles "felettesben", aki tudja, hogy mit csinál.

És bizony pont ezt kihasználva sokan visszaélnek ezzel a bizalommal. Nem csak a média, hanem az élet bármely területén, sajnos esetenként az egyház(ak)ban is.

Hol találhatok akkor hiteles forrásra? Olyanra, amely nem csak a napi hírekben, de az életem vitelében is főség lehet: hiteles forrás, hiteles út, hiteles erő.

Ezt írja Krisztusról a levél: „a jövendő javak főpapja a nagyobb és tökéletesebb sátoron át jelent meg, amely nem emberkéz alkotása, azaz nem e világból való. Nem is bakok és bikák vérével, hanem a tulajdon vérével ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök váltságot szerzett.” Élénken emlékszem óvodás korom „komoly” beszélgetéseire, melyeknek az volt a témája, hogy kinek az apukája a menőbb, az erősebb, az okosabb, a gazdagabb, az ügyesebb stb. Nem hiszem, hogy egyedül lennék ezzel. Már ebben gyermeki versengésben is láthatjuk annak a vágyát, hogy valaki olyan legyen fölöttünk, aki minden kétséget kizáróan jó és hatalmas, erős és szerető, és ami nagyon fontos: mindent kézben tartson és mindenben első legyen!

De nagyot tévednénk, ha azt gondolnánk, hogy ennek a vágynak a manifesztációja, vagy ha úgy tetszik „teremtménye” a papság, a hit, vagy éppen a Krisztus. Mert hogy ez pontosan fordítva van. Az emberben ott van a vágy, hogy Istene legyen, mert az ember vágyik Alkotójára, Teremtőjére, s így Megváltójára, a Teremtőjével való kapcsolat helyreállítójára. Amikor azt írja a Zsidó levél, hogy Krisztus és az ő munkája „nagyobb és tökéletesebb”, akkor nem egy óvodás eszmecseréről van szó, hanem világ legfontosabb történéséről. Arról az áldozatról, amit Krisztus hozott meg értünk, minden egyes emberért. Mert ő nem csupán Főpap, hanem az áldozat is egy személyben, hiszen Krisztus „önmagát áldozta fel ártatlanul az Istennek […] hogy az elhívottak elnyerjék az örökkévaló örökség ígéretét.”. Ki hallott már ilyet, hogy egy főpap maga legyen az áldozat is. Egy pap maximum áldozó, de nem áldozat!

Pedig, kedves testvérek, Krisztus minden emberi logikát áthúzó módon, úgy hozta el nekünk a megváltást „nagyobb és tökéletesebb” módon, hogy főpapként áldozattá vált! Nem a pompát, nem a felfokozott egyházi hangulatot, nem a vezető sajtóhír adta dicsőséget választotta, hanem MINKET! Igen, minket. Judica, az igazság vasárnapján mondjuk ki! Ámen, ez így igaz!  S már csak egy kérdés maradt: Mi kit választunk?