Adventi vakond (prédikáció, Advent 2. vasárnapja, 2019.12.08.)

textus: Ézs 2,12.17-20

„2Mert jön a Seregek URának napja minden kevély és magas ellen, mindenki ellen, aki nagyra tartja magát, de majd meg kell alázkodnia; […] 17Porba hajtja az ember büszkeségét, és megalázza a halandók nagyságát. Csak az ÚR magasztaltatik föl azon a napon. 18A bálványok pedig semmivé lesznek egészen. 19Bebújnak majd a sziklabarlangokba és a föld repedéseibe az ÚR félelmetes fensége és méltósága elől, amikor fölkel, hogy megrémítse a földet. 20Azon a napon odadobja az ember a vakondoknak és a denevéreknek ezüst- és aranybálványait, amelyeket azért csinált, hogy leboruljon előttük.”

Tudom, hogy közel sem vagyok egyedül azzal, hogy panelban nőttem fel. Itt is sokan vannak olyanok, akik szintén panelházakban nőttek fel, vagy életüknek egy jó részét panelban élték le, sőt ma is ott élnek.

A kilencvenes években, illetve a kétezres évek első felében, mikor én panelban éltem, még nem, vagy éppen csak elkezdődtek azok a panelprogramok, amelyek keretén belül leszigetelték az épületeket. Amikor én a tizediken laktam, akkor még a panelrések sem voltak betömve. (A panelépületeket előre elkészített elemekből [panelekből] rakták össze, mintha csak hatalmas építőkockából építkeztek volna. A legtöbb esetben a panelek között rések voltak. Ezek legjobban az emeletek közötti vízszintes vonalakban látszódnak még ma is a szigeteletlen épületeken.) És bizony ezek a rések otthont adtak rovaroknak, madaraknak, sőt denevéreknek is. Ez utóbbiakkal nem volt gondunk, tök jó hogy voltak, hiszen nyáridőben megették a bogarakat, rovarokat. Ez különösen is fontos egy olyan helyen, ahol én laktam, folyó mellett, ahol nagyon sok a szúnyog. Emlékszem gyerekkoromból olyan nyári estére, amikor az éppen frissen kirepült fiatal denevérek betévedtek a panelréseken keresztül a beüvegezett erkélyünkre, de kimenni már nem tudtak. Ezeket a denevéreket mi fogdostuk össze, jól megsimogattuk őket, és kiengedtük az ablakon. Ha tudtam volna, hogy mennyi betegséget terjesztenek, akkor nem biztos, hogy annyit tutujgattuk volna őket,… de nem tudtam, és megúsztuk.

Éppen ebből a panellétből következik, hogy – bár a nagyszüleimnek volt hobbikertje – de viszonylag kevés kertészkedős élményem van ebből az időből. Amire viszont nagyon emlékszem, hogy apai nagyapám milyen sokat küzdött a vakondokkal, akik rendszeresen feldúlták a kertet. Ilyen módszer, olyan riasztó… küzdelmes volt.

A mi igénk is e köré a két állat köré szerveződik. Denevér és vakond. „A bálványok pedig semmivé lesznek egészen. Bebújnak majd a sziklabarlangokba és a föld repedéseibe az ÚR félelmetes fensége és méltósága elől, amikor fölkel, hogy megrémítse a földet. Azon a napon odadobja az ember a vakondoknak és a denevéreknek ezüst- és aranybálványait, amelyeket azért csinált, hogy leboruljon előttük.” Alapból kicsit távolinak tűnhet ez a kép, hiszen viszonylag kevés templomba járó hívőnek van denevér- és vakondbálványa otthon… Nem jellemző. Csakhogy ez a pár mondat sokkal többről szól!

Adventi időszakban vagyunk. „Adventus Domini”, az Úr eljövetele, ami meghatározza az egyházi év ezen szakaszát. Várjuk azt, hogy megérkezzen hozzánk a Krisztus. És ahogyan a múlt héten, ma is kapunk egy-két információ morzsát arról, hogy milyen az Úr érkezése, milyen az, ha Krisztus van az életünkben.

Helyreállítás, ezzel a szóval lehetne igazán jellemezni az Isten munkájának azt az oldalát, amelyet a mai igénk hivatott elmondani nekünk. Ma nagyon sokat kell küzdenünk azért, amit társadalmi igazságtalanságnak nevezünk. Hogy a hatalmas, a gazdag, a pozícióban lévő ember elnyomja a kisebbet. Nem túlzok, hogyha azt mondom, hogy a világ leggazdagabb tíz embere birtokolja a világ vagyonának 90%-t! És pontosan ugyanez igaz Magyarországra is! Mi ez, ha nem igazságtalanság! De nem kell ennyire messzire menni, hogy meglássuk, ember embernek farkasa, és – úgy tűnik – a legagresszívabbak érvényesülnek a hétköznapokban is. Azonban ez nem kereszténység, ez nem az Isten szerinti állapot, és ugyan most tombol a világban ez a megveszekedett állapot, de lejön az az idő, amikor nem így lesz! „Mert jön a Seregek URának napja minden kevély és magas ellen, mindenki ellen, aki nagyra tartja magát, de majd meg kell alázkodnia”- írja az igénk. Az Úr felemeli azokat, akiket mások a porba tiportak és megalázza azokat, akik másokat a porba tiportak. És ez igaz az utolsó időkre, Krisztus visszajövetelére, nagyban, de kicsiben ott lehet ma is, a mi életünkben is. Luther így magyarázza a Kiskátéban a Miatyánk azon mondatát, hogy „jöjjön el a te országod”: Isten országa meg lesz a mi kérésünk nélkül is, de mégis azt kérjük ebben az imádságban, hogy hozzánk is eljöjjön. És bennünk is megvalósuljon – tesz én hozzá. Magyarul, ha bennem ott a Krisztus, akkor én pozícióban nem fogom eltaposni senkit semmilyen okból, és ha viszont velem történik meg, akkor mind a mellett, hogy kiállok magamért, Isten elé tudom vinni azt, aki ezt tette velem, imádkozhatok érte, hogy az ő életében is ott legyen az Istennek országa. Ez a nagyon gyógyító reménységünk lehet…

De térjünk vissza a denevérekhez és a vakondokhoz. A helyreállítás nem csak az ember és ember közötti kapcsolatban valósul meg Krisztus munkája nyomán, hanem Isten és ember közötti kapcsolatban is. Ézsaiás azt írja, hogy amit az Isten el fog törölni, sőt maguk az emberek fogják abbahagyni, ha közel kerülnek Őhozzá, akkor az a bálványimádás. Nem véletlen az, hogy a próféta éppen a vakondokat és a denevéreket, a vakond- és denevérbálványokat, bálványszobrokat hozza példának, a sok-sok dolog közül, amit abban az időben istenként tiszteletek. Lehetett volna valami hatalmasabb, mint a nap, vagy a hold, vagy valamilyen méltóságteljesebb állat, az oroszlán vagy a krokodil… De nem. Mit gondolunk miért éppen vakond és denevér? […] Segítek, mi a közös a vakondban és a denevérben? […] Az, hogy a szónak emberi értelmében nem látnak, sem a vakond, sem a denevér. (Mindketten a hallásukkal tájékozódnak.) És miért? Mert az sötétség állatai mind a ketten. A denevér az éjszakáé, a vakond a föld alatti sötétségé. „A bálványok pedig semmivé lesznek egészen. Bebújnak majd a sziklabarlangokba és a föld repedéseibe az ÚR félelmetes fensége és méltósága elől, amikor fölkel, hogy megrémítse a földet. Azon a napon odadobja az ember a vakondoknak és a denevéreknek ezüst- és aranybálványait, amelyeket azért csinált, hogy leboruljon előttük.” Gyönyörű a kép. Amikor az Úr megérkezik, akkor a vakondok és denevérek visszakerülnek a helyükre, a „a sziklabarlangokba és a föld repedéseibe”.

Nehogy azt higgyük, hogy a bálványimádás messze van már a mai kor emberétől. Egyáltalán nincsen messze. Ugyanis, amikor Isten nincsen az őt megillető helyen az ember életében, akkor valami más, vagy valaki más kerül a helyére. És ez pedig automatikusan bálványimádás. Ami nem „csak” azért rossz, mert Isten nincsen a helyén, hanem azért, mert ettől az ember is vakvágányra fut. Milyen találó ez a kifejezés „vakvágány” olyan út és olyan hely, ahol az ember vakká válik, mint vakond vagy a denevér. Ugyanis elkerülhetetlen, hogy ha vak bálványokat helyezünk az Isten helyére, akkor magunk is vakká váljunk, a sötétség gyermekeivé.

Advent a fény időszaka. Krisztus fényének időszaka. Ő helyre akarja állítani bennünk a világosság állapotát, szemben a vakvágányra vivő sötétséggel. Hogy az Úr az őt megillető helyen legyen. Most mondhatnék dolgokat, hogy ez hogyan működik, hogy pl. akkor van az életünkben az Úr az őt megillető helyen, ha ő a végső meghatározottságunk, ha a döntéseink végső eredője a hitünk, meg ilyesmi… de ezt megmagyarázni nem lehet. Magunktól elérni meg végképp nem. Amit tehetünk, hogy nyitottak vagyunk arra, hogy az Úr megszólítson bennünket! Kérjük és feltétel nélkül várjuk az Úr érkezését. Ne aggódjunk, ő jönni fog! Ámen