Megértés, a nagy-nagy ajándék - Apcsel 2,1-12 (prédikáció, Pünkösd vasárnapja, 2021.05.23.)

Az igehirdetés audió formában:

textus: Apcsel 2,1-7a.11b-12

„1 Amikor pedig eljött a pünkösd napja, és mindnyájan együtt voltak ugyanazon a helyen, 2 hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek. 3 Majd valamilyen lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre. 4 Mindnyájan megteltek Szentlélekkel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni, úgy, ahogyan a Lélek adta nekik, hogy szóljanak. 5 Sok kegyes zsidó férfi élt akkor Jeruzsálemben, akik a föld minden nemzete közül jöttek. 6 Amikor ez a zúgás támadt, összefutott a sokaság, és zavar támadt, mert mindenki a maga nyelvén hallotta őket beszélni. 7 Megdöbbentek, és csodálkozva mondták:[…] halljuk, amint a mi nyelvünkön beszélnek az Isten felséges dolgairól. 12 Megdöbbentek mindnyájan, és tanácstalanul kérdezgették egymástól: Mi akar ez lenni?”

Időről időre feltesszük a kérdést, mint emberiség, hogy vajon mitől ember az ember…? Ennek a kérdésnek sok oldala van, de többek között biológiai is. Sokan azt mondják, hogy az agyunk fejlődésétől, fejlettségétől vagyunk azok, akik. Mások szerint attól lettünk emberek, hogy a hüvelykujjunk szembefordult és ezzel egy csomó mindent meg tudtunk, tudunk csinálni, amit enélkül nem. Megint mások a két lábon való felegyenesedett járást tartják a fordulópontnak. Van, aki mindet egyszerre vagy valamilyen sorrendben. Ezen kívül az emberi létnek az emberré válásnak van szellemi, bölcseleti oldala is. Vannak akik azt mondják, hogy a kultúra tesz minket emberré. Van, akik szerint az önmagáért való művészet képessége. Van, akik szerint a közösségszervezés és az egyén tiszteletének törékeny egyensúlya a legemberibb dolog. Vagy még másik ezer tényező…

Én nem vagyok a téma tudója és főleg nem tudósa, de azt el tudom mondani, hogy szerintem van egy metszéspontja ezen biológiai és szellemi oldalnak, amely bizonyosan meghatározó az emberségünk tekintetében ez pedig a nyelv, a kommunikáció. Az, hogy tudunk beszélni egymással, és ez a beszéd összetett és (majdnem) mindent kifejező tud lenni. Gondoljunk csak bele, hogy a saját nyelvünket minek nevezzük? Anyanyelvnek, a családba tartozónak, a lehető legszorosabb szociális közösség tagjának. És nagyobb közösségeink, mint pl. a nemzet is (sok minden más mellett) ennek mentén szerveződik leginkább. Ha olyan nagy általánosságban gondolkodunk, mint pl. egy nemzet közössége, akkor azt mondhatjuk: az értékeinknek, gondolatainknak, szokásainknak mentén alakítjuk a nyelvünket, mi a magyart. Azonban arról is beszélnek az ezzel foglalkozó tudósok, hogy maga a kialakult nyelvi struktúra is hatással lesz az abba beleszületett ember életére, hiszen gondolkodásformáló ereje van. Többek között emiatt a formáló erő miatt szoktuk azt mondani, hogy minden megtanult újabb nyelvvel többek leszünk, szélesedik a látókörünk és a gondolkodásunk.

Éppen ezért szörnyű, ha emberek nem értik meg egymást. És még szörnyűbb, ha nem azért nem értik meg egymást, mert idegen nyelven beszélnek, hanem azért, mert nem egy nyelvet beszélnek, bár egy az anyanyelvük! Hányszor tapasztaljuk meg azt, hogy nem tudjuk megértetni magunkat a másikkal, vagy éppen nem tudjuk megérteni a másikat! Ez a fajta kölcsönös értetlenség pedig komoly személyes vagy éppen globális tragédiákhoz vezet, mint pl. az a döbbenetes töredezettség, ami a mai magyar társadalmat is jellemzi. Már nem tudjuk és nem is akarjuk megérteni egymást, hanem csak kiabálunk a magunk egyéni buborékjaiban. (És akinek nem ige…) Nem keressük a kompromisszumot, nem törekszünk már meggyőzésre sem, hanem csak hangosabban akarunk kiabálni, hogy ezzel (is) legyőzzük a másikat!

Ebbe az áldatlan „nyelvi” állapotba robban bele a pünkösdi történet. Az igénk szerint, a Szentlélek leszáll a tanítványokra lángnyelvek formájában, nagy szélvihar támad és az apostolok el kezdenek beszélni. Mégpedig nem is akármiről (pontosabban akárkiről), hanem Istenről, és nem is akárhogyan, akármilyen nyelven, hanem MINDEN nyelven! „Amikor ez a zúgás támadt, összefutott a sokaság, és zavar támadt, mert mindenki a maga nyelvén hallotta őket beszélni. Megdöbbentek, és csodálkozva mondták: […] halljuk, amint a mi nyelvünkön beszélnek az Isten felséges dolgairól.” Az igazsághoz hozzátartozik, hogy bő három verset kihagytam a textusból, mert ott nem volt más, csak a különböző nemzetiségek felsorolása, akik mind a maguk nyelvén hallották őket. Micsoda csoda! Ezt nevezem! Sok érettségiző vagy éppen nyelvvizsgára készülő irigyelheti őket most.

De ennek a történetnek az igazi ereje nem is ebben a csodás dologban van – bár ez is fantasztikus – hanem abban, hogy a Szentlelket tudjuk belőle jobban megérteni és megragadni.

Sokszor nem nagyon tudunk mit kezdeni a Szentháromság harmadik személyével. Márpedig most, Pünkösd ünnepén, a Szentlélek kiáradást ünnepeljük. Hogy kicsoda ő, és hogyan is értjük őt, mint a Szentháromság harmadik személyét, az egy túl nagy téma lenne egy igehirdetés számára, úgyhogy ma csak egy dolgot emelnék ki. Azon túlmenően, amit Luther mondott a Szentlélekről az Apostoli Hitvallás, a Hiszekegy harmadik részének magyarázatában (ébreszti bennünk a hitet, összegyűjti a Krisztusban hívőket, megszentel), még egy nagyon fontos dolgot tudunk meg a mai szakaszunkból: a Szentlélek nyelvet ad. Nem a testrészre gondolok, hanem a megértés és a megértetés ajándékára! Tehát fogalmazzunk inkább úgy: a Szentlélek közös nyelvet ad.

Van egy történet a Bibliában, ami pont ennek az ellenkezője, a Bábel tornya (1Móz 11,1-9). Ott az emberek eltelve önnön nagyságuktól, hiúságukban az Isten pozíciójára törtek. Azt hitték, hogy csakis nekik lehet igazuk és joguk a legfölsőbb igazságra, sőt tulajdonképpen maguk akartak a legfőbb igazsággá válni. Erre Isten összezavarta a nyelvüket, hogy ne folytassák ezt az öngyilkos küldetést. Ma pontosan ugyanezt látjuk. Mindenki, minden oldal az abszolút igazságok szintjén kezeli saját magát, csak ennek a motorja már nem az egész emberiség egységessége, egyetértése, hanem éppen ellenkezőleg! A frakciók, oldalak, törzsek, irányzatok a maguk töredékességében gondolják egyedül abszolút igaznak magukat! És ez talán még rosszabb állapot, mint a Bábel tornya…

De az Úr nem hagyott minket árván (Jn 14,18). Elküldte a Szentlelket, aki egy nyelvet ad, de nem úgy, hogy uniformizál, egyformává tesz, egészségtelenül összemosna minket, hanem úgy, hogy bár különbözőek vagyunk, de mégis megérthetjük egymást!

Az események szemtanúi így reagáltak, ezt olvassuk: „Megdöbbentek mindnyájan, és tanácstalanul kérdezgették egymástól: Mi akar ez lenni?” Nem értették, hogy hogy érthetik meg egymát! Annyira döbbenetes élmény volt számukra, hogy megértették az Isten dolgait, hogy egyformát hallottak és értettek, hogy nem is nagyon tudtak vele mit kezdeni! Rögtön az eredetét kutatták: „Mi akar ez lenni?” Talán, ha ez ma történne, akkor először keresnék a kandi kamerát, vagy a trükköt… De mi tudjuk, hogy az Isten volt és van ilyen „trükkös”! A „trükk” pedig nem más, mint a Szentlélek, akinek nagy ajándéka a számunkra (a hiten és a közösségen túl), hogy ha ragaszkodunk „Isten felséges dolgai”-hoz, akkor bizony megérthetjük egymást!

A Szentlélek Úristen adja meg nekünk ezt a csodálatos kapcsolódást, ami egymáshoz és Krisztushoz vezet minket! Ámen