Nem kívül, nem belül - 5Móz 6,12-18 (prédikáció, Szentháromság ünnepe, 2021.05.30.)

Az igehirdetés audió formában:

textus: 5Móz 6,12-18

„Vigyázz: ne feledkezz meg az Úrról, aki kihozott téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából! 13 Az Urat, a te Istenedet féld, őt tiszteld, és az ő nevére esküdj! 14 Ne kövessetek más isteneket a körülöttetek levő népek istenei közül! 15 Mert az Úr, a te Istened, aki közöttetek van, féltőn szerető Isten: fölgerjed ellened az Úrnak, a te Istenednek haragja, és kipusztít a föld színéről.

16 Ne kísértsétek Isteneteket, az Urat, ahogyan megkísértettétek Masszában. 17 Tartsátok meg hűségesen Isteneteknek, az Úrnak a parancsolatait, intelmeit és rendelkezéseit, amelyeket megparancsolt nektek. 18 Azt tedd, amit helyesnek és jónak lát az Úr, hogy jó dolgod legyen, hogy bemehess, és birtokba vehesd azt a jó földet, amelyet esküvel ígért atyáidnak az Úr”

Engem az a szerencse ért, hogy mind a négy nagyszülőmet, sőt két dédszülőmet is ismerhettem. Így visszagondolva nagyon sok minden érthetővé válik a családi dinamikában (vagy annak hiányában), abban, hogy hogyan visszük a dolgainkat, ha belekalkulálom a nagyszülőket és a dédszülőket is. Ugyanis nagyon fontos a minta, a „hozott anyag” bennünk. Az, hogy mi milyenek vagyunk, annak nagy része múlik azon, hogy mi történik velünk szűkebb környezetünkben, leginkább a családban.

Különösen is előttem van ma az apai nagymamám. Különleges asszony volt. Nem kívánok szentet csinálni belőle, megvoltak a maga hibái és terhei, de nagyon sok jó tulajdonsága volt, amit így felnőttként még jobban értékelek, mint anno a világ legfinomabb húslevesét és rántott húsát, ami az ő művészi konyhai teljesítményét dicséri.

Ő olyan volt, hogy mindig ott volt. Tudom ez így kicsit furcsa, de volt egy olyan „képessége”, hogy mindig ott volt, ahova kellett. Az ebédlőasztalnál még ki sem tudtam rendesen mondani, hogy a majonézt akarom elkérni, már a „ma-” szótagnál előttem volt a tubus. Ha indultam tőle haza, és elkiáltottam magam, hogy „Mama, hol van a kabátom?”, már ott állt a hátam mögött mosolyogva a kabátommal a kezében. Mindig ott volt…

Vajon az Isten hol van? Ez a kérdés mindig nagyon éles helyzetekben szokott előkerülni. „Ilyenkor hol van az Isten?” A kérdés persze nem a lokációra, a konkrét földrajzi helyre vonatkozik, hanem arra, hogy mit tesz, vagy mit nem tesz az Isten? Ez egy nagyon súlyos téma, amiről már volt szó itt a templomban. (Ha valaki kíváncsi, akkor itt lehet visszaolvasni.) Most azonban tekintsük szó szerint ezt a kérdést? Hol van az Isten?

A mai igénk Izrael népének Egyiptomból való kivonulásának vége felé hangzik el. Mózes ötödik könyve, más néven a Második Törvénykönyv, a célegyenesben, az ígéret földje határán elismétli a törvényt, az Úr törvényét. Ennek alapja és az ehhez való hűség motivációja pedig ebben a konkrét fejezetben kerül leírásra: „Szeresd az Urat, mert ő is szeret téged, éppen ezért mentett meg!” Éppen ezért az Istenhez való kapcsolódásunk egyik fő szála a hűség! Nem a lojalitás, hanem a tudatos, szeretetvezérelt hűség, amely jó és közvetlen tapasztalatokon nyugszik.

„Ne kövessetek más isteneket a körülöttetek levő népek istenei közül! Mert az Úr, a te Istened, aki közöttetek van”- írja a Szentíró. Ez az igevers nagyon jól megmutatja nekünk, hogy hol nincs és hogy hol van az Isten. Mi a nagy különbség az egyetlen valódi Isten és a többi istennek tartott személy, dolog, eszme, ideológia, stb. között? Az, hogy a többi „isten” (a híveikkel együtt) „körülöttetek” van, ezzel szemben, a mi Istenünk „közöttetek van”. És ez nagyon nagy különbség! Éppen ezért tévedés, ha az Isten körülöttünk, azaz „kívül” keressük! Kívül csak hamis isteneket, bálványokat, és más félrevezető, rossz útra terelő erőket találunk. Azonban akkor is tévednénk, ha „belül” keresnénk az Isten! Legalábbis abban az értelemben „belül”, hogy az emberben, mint „edényben”, vagy az „emberség”-ben, mint olyanban, vagy valamilyen humánus cselekvésben, emberi erőfeszítésben, gondolkodásban, stb. Ugyanis nem mi birtokoljuk az Istent! Ebben az értelemben nem a miénk, nem a mi tulajdonunk. Mit ír az ige? „Mert az Úr, a te Istened, aki közöttetek van” Nem kívül, de nem is bennünk, mint egy kalitkába zárva, hanem közöttünk. Erre rímelnek Jézus szavai is: „Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18, 20) és „Az Isten országa nem úgy jön el, hogy az ember azt előre kiszámíthatná. Azt sem mondhatják: Íme, itt, vagy íme, ott van! Mert az Isten országa közöttetek van!” (Lk 17,20-21)

Hol van hát az Isten? Közöttünk. Mindig ott, ahol mi, mindig ott ahol kell. Sokkal jobban és sokkal közelebb, mint ahogyan nagymamám képes volt erre, pedig ő profi volt ebben! Közel van az Isten, nagyon közel. Olyannyira közel, amennyire lehetséges úgy, hogy én én maradjak, ő pedig ő. Mert bár nem lehet egyenlőségjelet tenni kettőnk közé, de ez a közelség – minősített és nagyon ritka, értékes pontjain az életnek – összefonódássá is válhat.

Ennek egy gyönyörű példája az úrvacsora, az oltári szentség, amelyben Jézus Krisztus valóságosan közöttünk, sőt, (bár egészen más, nem birtokos értelemben, de) mégiscsak bennünk akar lenni!

Ez a közel lévő közöttünk lévőség tudja erősíteni a reménységünket. Azt, hogy a tekintetünk az Úrra szegeződjön, onnan várja a jövőt, ne pedig emberi erőlködésre, vagy valamilyen kívül lévő dologra bízza magát.

Erre figyelmeztet bennünket a kezdő vers is: „Vigyázz: ne feledkezz meg az Úrról, aki kihozott téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából!” Itt a „vigyázz”, nem egy fenyegetés, hanem inkább egy jószándékú figyelmeztetés. A szentíró valahogyan úgy viselkedik most, mint a mesék próbát kiálló hőseinek segítő jótündér, vagy bölcs öreg: „Tedd meg ezt meg ezt, de vigyázz, nehogy azt vagy azt tedd, vagy mondd!”

Az Isten mindenhol ott van, ahol mi vagyunk. Közel. Ennek a közelségnek a tapasztalatát adja meg nekünk is. Ámen