Csak őszintén - Mt 21,12-17 (prédikáció, Húsvét ünnepe utáni 4. vasárnap, 2021.05.02.)

 Az igehirdetés audió formátumban:

textus: Mt 21,12-17

„12 Azután Jézus bement a templomba, és kiűzte mindazokat, akik a templomban árusítottak és vásároltak, a pénzváltók asztalait és a galambárusok székeit pedig felborította, 13 és ezt mondta nekik: Meg van írva: „Az én házamat imádság házának nevezik”, ti pedig rablók barlangjává teszitek. 14 Azután vakok és sánták mentek hozzá a templomba, és meggyógyította őket. 15 Amikor pedig a főpapok és az írástudók látták a csodákat, amelyeket tett, és a gyermekeket, akik a templomban ezt kiáltozták: Hozsánna Dávid Fiának! – haragra lobbantak, 16 és így szóltak hozzá: Hallod, mit mondanak ezek? Jézus pedig így válaszolt nekik: Hallom. Sohasem olvastátok: „Gyermekek és csecsemők szája által szereztél dicséretet”? 17 Erre otthagyva őket kiment a városból Betániába, és ott töltötte az éjszakát.”

Nálunk családi ünnepek tekintetében nagyon sűrű a május. Sokaknak van névnapja, születésnapja. És általában azért, ha van anyagi lehetőség rá és van hozzá találkozási lehetőség is, akkor ajándékot szoktunk adni az ünnepelteknek. Az ajándékok esetében pedig kétféle ember létezik (a közömböst nem számítva), az, aki szereti a meglepetés ajándékokat, és az, aki inkább egyeztetett ajándékokat kedveli. Ez utóbbiak között pedig akadnak olyanok, akik azért nem szeretik a meglepetéseket, mert nyilván a meglepetésben az a rizikó, hogy vajon tetszik-e vagy sem. És ha pedig nem, akkor azt hogyan lehet kommunikálni. Mert bizony egy ronda pulóver, vagy giccses porfogó iránti nem tetszés, az nagyon gyorsan ki tud ülni az ember arcára. És az mind az ajándékot adónak, mind pedig a kapónak nagyon kínos lehet. Főleg igaz ez a gyerekeknél, akik nem is próbálják elrejteni akár tetszésüket, akár nem tetszésüket.

Ezért (is) van az, hogy a felnőttek egy jó része kifejlesztette azt a képességet, hogy ne látszódjon rajta, hogy mit gondol vagy érez. Sőt ennek egy extrém válfaja lett az sokaknál, hogy nem csupán a látszatot kontrollálják, hanem egy idő már magát a belső reakciójukat is. Kvázi nem engedik meg maguknak az azonnali érzelmeket. „Nem oda Buda, nem kell ezt elkapkodni! Gondoljunk mindent végig, rágjuk meg. Aludjunk rá egyet.” stb. Ez persze hasznos is tud lenni sok helyzetben, megóv bennünket mondjuk a meggondolatlan döntések egy jó részétől. Azonban van ennek a fajta önkontrollnak egy árnyoldala is, mégpedig az, hogy hajlamosak leszünk eltagadni valódi érzéseinket és vágyainkat, szemben mondjuk a (vélt vagy valós) hosszú távú érdekkel, a racionalitással, vagy az előítéleteinkkel, a csordaszellemmel, vagy éppen azzal a „illendő”, „helyes” állásponttal szemben, amit mások várnak el tőlünk.

Hadd mondjak erre két példát. Mondjuk cipőt kell vennem, mert tönkrement az előző. Bemegyek a boltba. Meglátok egy cipőt, ami nagyon tetszik, felpróbálom, így is bejön, jó a méret, kényelmes is. Már éppen indulnék a pénztárhoz, amikor eszembe jut, hogy manapság senki nem hord ilyet. Sőt, igazából a környezetemben többen is említették, hogy kifejezetten rondának tartják ezt a típust. Meg a színe is elég harsány… Visszateszem a polcra, választok egy másik, „rendes” cipőt, ami elfogadható, a sokan megdicsérik, oké… de tőlem idegen, nem tetszik és tulajdonképpen rosszul érzem magam benne. Én már jártam így. A másik példa pedig szinte ugyanez, csak a gondolatok terén. Van egy véleményem, gondolatom, amely szerintem jó, épít, hasznos, előre vivő, de nem mondhatom el, nem képviselhetem, mert pontosan tudom, hogy mások mit gondolnának, mit szólnának és mondjuk az mit jelentene a munkám, a suli, a baráti társaság, vagy bármi más tekintetében. Azt hiszem ez sokunknak ismerős…

A mai szakaszunkban valami ilyesmi történik. A Nagyhét eseményei között van a történetünk, Virágvasárnap, nem sokkal a Jeruzsálembe való bevonulás (Mt 21,1-11) után. Jézus kiűzi az árusokat a templomból, majd betegeket gyógyít meg csodálatos módon. Többek között, erre válaszul a gyerekek – akik a bevonulásnál és itt is, a gyógyítások helyén is bámészkodtak – refrénszerűen megismétlik azt az üdvözlést, amelyet a bevonulás pillanatában is skandált a tömeg: „Hozsánna Dávid Fiának!” Ebbe az éljenzésben nagyon sok minden benne van. Benne van az öröm (hozsánna), benne van Jézus származása (Dávid király családja – Mt 1,1-6), és benne van a messiási jelleg, azaz, hogy arra számítanak, hogy talán Jézus lesz az, aki megszabadítja a népet. Hiszen az az ígérete van az Ószövetségnek, hogy Dávid király családjából fog származni az Isten küldötte (Ézs 11,1-10 – Isai: Dávid király apja).

Nos, erre a spontán és őszinte megnyilvánulásra reagálnak a „szakértők”, a papok és az írástudók, akik mindennek a háttértudásnak, amit az előbb elmondtam, birtokában vannak. Azt olvassuk, hogy „haragra lobbantak, és így szóltak hozzá: Hallod, mit mondanak ezek?”. Nem azon háborodnak fel, hogy Jézus felborogatja a templomi vásár pultjait, asztalait, hanem azon, hogy csodákat tesz! Sőt igazából még ezen sem, hanem főleg azon, hogy a gyerekek ezt ilyen módon kifejezik, világgá kürtölik! Miért? – kérdezhetnénk – hiszen szóvá tehették volna rendbontást, vagy a gyógyításra ráfoghatták volna, hogy hamis, vagy éppen az ördög segítségével történik (ahogyan ezt máskor meg is tették – Mt 12,22-37). Miért pont a gyerekek reakciója az, ami kiveri a biztosítékot? Azért mert ezek a papok és írástudók nem engedték meg maguknak azt, hogy közvetlenül, őszintén kapcsolódjanak Jézushoz. A tömeg, amely Virágvasárnap találkozott a bevonuló Jézussal, szabad utat engedett az örömnek, a találkozás örömének. 99%-a az ottani embereknek nem is értette, hogy miről van szó, csak szimplán átadták magukat a Jézussal való találkozás örömének. (Sokan próbálják a bevonulás történetét szimpla tömegpszichológiai eseménynek tekintetni, de nekem meggyőződésem, hogy ebben a legfőbb szerepet Jézus „erőtere”, isteni lényegének „kisugárzása”. – Zsid 1,3) De a főpapok, az írástudók, a „profik” nem engedték meg ezt maguknak. „Aludjunk rá egyet.”, „Majd megvizsgáljuk.”, „Azért nézzük meg, hogy mindez belefér-e a rendszerbe.”, „Majd mi eldöntjük.” stb. És bizony ezzel akkora kontrasztban volt a gyerekek (azóta is tartó) ujjongása, hogy ezt nem tudták szó nélkül hagyni. „Jézus, állítsd le ezeket a gyerekeket, ilyet nem lehet mondani!”

És, hogy honnan sejtem, hogy (akár) ez (is) áll(hatott) a háttérben? Hát, onnan, hogy több olyan befolyásos személy is nagyra tartotta Jézust, akik ehhez az elit csoporthoz tartozott. Ott van pl. arimátiai József, aki elkérte a megfeszített Jézus holtestét és eltemettette (Jn 19,38-42), amelyben az a Nikodémus is segédkezett, aki nyíltan be is vallotta, hogy az egész bagázs elismeri, hogy Jézus Istentől jött (Jn 3,1-2).

Mi hát a mai igénk üzenete? Az, hogy Jézussal találkozni csak nyitottan és őszintén lehet. Ugyanis ez (a találkozás) nem képes beszéd. Nem egy metafora, vagy egy szimbólum, hanem egy valódi személy és személy közötti kapcsolat. Persze azzal a különbséggel, hogy Jézus nem ember, hanem Isten Fia. Ez nagy különbség, szóval az nyitottság és az őszinteség mellé még a teljes átadás is szükségeltetik. Az, hogy átadjuk magunkat teljesen az ő jelenlétének és vezetésének. És itt nem játszat szerepet a MI mérlegelésünk, a MI értékítéletünk, vagy a TÖBBIEK elvárása, hogy mi a hagyományos, az illendő és megszokott, elfogadott! Nem. Itt csak Jézus lehet, aki alakítja a dolgokat! Ne féljünk az első reakciótól, amikor ténylegesen találkozunk ővele! Ne féljünk kiadni neki azt, ami bennünk van. Vele szemben nem kell mérlegelni, nem kell és nem is lehet megjátszani magunkat. Őbenne nem fogunk csalódni, nem hagy minket egyedül, hanem pontosan úgy fogad el bennünket, ahogyan vagyunk, és pont azzá alakít majd bennünket, akikké kell, hogy legyünk! Ámen