A mennyben nincs korrupció - Lk 18,1-8 (prédikáció, Húsvét ünnepe utáni 5. vasárnap, 2021.05.09.)

Az igehirdetés audió formában:

textus: Lk 18,1-8

„1 Jézus arról is mondott nekik példázatot, hogy mindenkor imádkozniuk kell, és nem szabad belefáradniuk. 2 Így szólt: Az egyik városban volt egy bíró, aki Istent nem félte, az embereket pedig nem becsülte. 3 Élt abban a városban egy özvegyasszony is, aki gyakran elment hozzá, és azt kérte tőle: Szolgáltass nekem igazságot ellenfelemmel szemben! 4 Az egy ideig nem volt rá hajlandó, de azután azt mondta magában: Ha nem is félem az Istent, és az embereket sem becsülöm, 5 mégis mivel terhemre van ez az özvegyasszony, igazságot szolgáltatok neki, hogy ne járjon ide, és ne zaklasson engem vég nélkül. 6 Azután így szólt az Úr: Halljátok, mit mond a hamis bíró! 7 Vajon Isten nem szolgáltat-e igazságot választottainak, akik éjjel-nappal kiáltanak hozzá? És várakoztatja-e őket? 8 Mondom nektek, hogy igazságot szolgáltat nekik hamarosan. De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?”

Manapság nagyon sok szó esik a korrupcióról. Nem véletlen. Azt hiszem, hogy ma nincs olyan ember Magyarországon, aki tagadná azt, hogy hazánkban szinte mindent átsző a korrupció. Persze ennek mértékéről, létjogosultságáról, megengedhető vagy tűrhetetlen formáiról lehet vitatkozni, de hogy van, az biztos. Bár nagyon nehéz definiálni azt, hogy mit jelent maga az, hogy korrupció. Hallottam egy nagyon frappáns megfogalmazást, ami nem elsősorban a korrupciónak a tartalmára, milyenségére utal, hanem inkább a korrupcióhoz való hozzáállásra: „A korrupció az, amiből engem kihagytak.” Döbbenetesen jól megmutatja ez a kifejezés, hogy az emberek többségének (és, akinek nem inge…) nem az a baja a korrupcióval, hogy erkölcsi értelemben tisztességtelen (ne adj’ Isten: törvénytelen), hanem az, hogy NEM „ÉN” szerzek előnyt vele! „Mert végül is korrupció mindig is volt, mindig is lesz, mert így működik „a rendszer”. Függetlenül a színektől és oldalaktól mindenki így csinálja. Ez van.” Szeretném hinni, hogy nincs így… Vagyishogy így van, de szeretném hinni, hogy ez a nép egyszer eljut odáig, hogy ez ne legyen többé „hungarikum”, ne legyen többé belénk kódolva…

Azonban ez a fajta – úgy tűnik – kikerülhetetlen rossz, amelyben ügyeskedve azért el lehet érni dolgokat, rányomja a bélyegét nem csak a hivatali, nem csak a mindennapok, de a lelki, sőt spirituális életünkre is! Ha az embernek az az alapélménye, hogy az illetékeseket, vagy a fejeseket csak ravaszkodással lehet elérni, akkor hajlamosak vagyunk ezt nem csak az emberekre, de az Istenre is kivetíteni. Klasszikus példa erre, hogy megpróbáljuk az Istent lekenyerezni jó cselekedetekkel, hogy azokkal vásároljuk meg az ő támogatását, vagy éppen ellensúlyozzuk a rossz tetteinket. Ez abszolút zsákutca, mert nem lehet. Vagy pl. elmondom a megfelelő imát, megfelelő módon imádkozom, és akkor majd minden úgy lesz, ahogyan nekem jó. Ez sem igaz.

Éppen ért nagyon furcsa ez a mai történet, hiszen látszólag egy bürokratikus Istent hoz elénk. Jézus mond egy példázatot, amelyben Istent (látszólag!) egy olyan hamis bíróhoz hasonlítja, aki csak azért ad helyet egy özvegyasszony kérésnek, mert már annyira zaklatja, hogy inkább neki ítél, csakhogy megszabaduljon tőle! Milyen brutális, és milyen korrupt ez a kép! Bár pénz nem cserél gazdát, szívesség ígérete sem hangzik el, de ezt gondolja a hamis bíró: „Ha nem is félem az Istent, és az embereket sem becsülöm, mégis mivel terhemre van ez az özvegyasszony, igazságot szolgáltatok neki, hogy ne járjon ide, és ne zaklasson engem vég nélkül.” Nem azért mert ítél, mert az özvegyasszonynak igaza van, nem azért mert ez a helyes, akár jogi, akár erkölcsi tekintetben, hanem azért, hogy neki, a bírónak jobb legyen! Pontosabban, hogy ne legyen neki rossz, ne zaklassa már tovább!

Azonban nagyon nagyot tévednénk akkor, ha azt gondolnánk, hogy az Isten ilyen! Ha azt vélelmeznénk e történet alapján, hogy vannak olyan módszerek és vannak olyan cselek, amelyekkel magunkhoz lehet hajlítani az Isten akaratát. Elárulom, ilyen fortélyok nem léteznek. De akkor mégis miről szól ez a történet?

Anno, amikor én el kezdtem foglalkozni a Bibliával, akkor abban a körben, ahol mozogtam, nem a mai Protestáns Új Fordítás, hanem a régi Károli -féle bibliafordítás volt az általánosan elterjedt. Károli fordításában ennek a történetnek a címe (megj.: a rész címek nem a Biblia részei, azt utólag a fordítók tették bele a jobb tájékozódás érdekében) nem az volt, hogy a „Hamis bíró”, hanem az, hogy „A hamis bíróról és az özvegyasszonyról”, de mindig úgy hivatkoztunk erre a szakaszra, hogy „A zaklató özvegy”! (Elővettem az ötödikes koromban vett régi Károli Bibliámat, és lám, még bele is írtam!) Ez a megközelítése a történetnek pedig nagyon jól mutatja, hogy Jézus itt elsősorban nem arról beszél, hogy az Isten milyen, hanem arról, hogy nekünk milyennek kell lenni! Ezt támasztaja alá az is, amivel a szentíró bevezeti a szakaszt: „Jézus arról is mondott nekik példázatot, hogy mindenkor imádkozniuk kell, és nem szabad belefáradniuk.” Nem azt mondta, hogy „Na, gyerekek, az Isten így működik!”, hanem, hogy nekünk mit kell tenni.

Ma az imádság vasárnapja van (lat. Rogate). Ezen a vasárnapon a hitünk, vallásosságunk egyik sarokkövére, az imádságra nézünk rá. És ennek az özvegyasszonynak a viselkedése nagyon jó példa előttünk. Izgalmas, hogy egy szó sem esik arról, hogy mi volt az adott peres ügy tartalma, csak annyit tudunk meg, hogy az özvegyasszonynak valamilyen sérelme van és igazságot akar magának. (Az eredeti, görög „szolgáltass nekem igazságot” [ekdikeó] kifejezés azt jelenti, hogy „igazságszolgáltatás”, „megvédelmezés”, „bosszúállás”, „megbüntetés”, „megfenyítés”.) Ugyanis ez a példázat nem az imádság tartalmára, hanem a gyakoriságára és intenzitására mutat rá! És bár nyugodtan az Isten elé vihetjük hétköznapi „peres” ügyeinket, de ez a történet arra biztat bennünket, hogy ne fáradjunk meg az imádságban, ne szűnjünk meg az Isten színe elé lépni. Legyünk mi a „zaklató özvegy”! Annyiféleképpen lehet imádkozni. És nehogy azt higgyük, hogy az ima az, amit mi el akarunk mondani az Istennek! (Ebben a példázatban sincs semmilyen információ arról, hogy mit mond az özvegy.) Hanem elsősorban az, amit Ő akar elmondani nekünk. Ettől még nekünk jó, és Istennek is kedves, ha elmondjuk azt, ami bennünk van, hiszen ez is az ima-kapcsolat része. De imádság az is, amikor csendben vagyok és várom a szabadítást. Imádság az is, amikor olvasom a Szentírást és pont nekem szó. Imádság az, amikor a hívő életemben rádöbbenek valamire, és önkéntelen hála és öröm tölti el a szívemet. Sőt Luther szerint az is Isten dicsérete (azaz ima), hogy ha jól végezzük a munkánkat! Milyen sokszínű és csodálatos dolog ez!

De! Sohase azért imádkozzunk így vagy úgy, mert, mert úgy gondoljuk, hogy az a megfelelő módszer arra, hogy az Isten meghallgasson. A mai történetünk egy példázat. A példázat pedig nem egy az egyben átváltott valóság, nem annak teljes és maradéktalan leírása, hanem valamilyen fontos tanítás vagy tanulság illusztrációja. Jézus is nyilvánvalóvá teszi, hogy az Isten nem hogy nem olyan mint a történet hamis bírója, hanem pont, hogy nem olyan: „Halljátok, mit mond a hamis bíró! Vajon Isten nem szolgáltat-e igazságot választottainak, akik éjjel-nappal kiáltanak hozzá? És várakoztatja-e őket? Mondom nektek, hogy igazságot szolgáltat nekik hamarosan.” Ő nem azért hallgat meg, mert így vagy úgy imádkozunk, hanem azért mert meg akar hallgatni! Az imára nekünk van szükségünk, és milyen jó, hogy tehetjük! Hallgassunk erre a történetre, de ne úgy, mint az égi ügyintézés recepteskönyvére, hanem mint Jézus imával, imalehetőséggel gazdag bátorítására! Ámen