Mit töltesz bele? - 2Kor 4,6-10 (prédikáció, Vízkereszt ünnepe utáni utolsó vasárnap, 2022.02.06.)

 

textus: 2Kor 4,6-10

„6 Isten ugyanis, aki ezt mondta: „Sötétségből világosság ragyogjon fel”, ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán.

7 Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak: 8 Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; 9 üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak; letipornak, de el nem veszünk; 10 Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben.”

A szeretjük mindig méricskélni magunkat másokhoz. Ez alapvető emberi tulajdonság. És ez nem csak a versenyszellemről szól, hanem arról, hogy általában másokhoz képest tudjuk saját magunkat meghatározni. Úgy tűnik, hogy ezzel szemben áll az a manapság nagyon divatos álláspont, miszerint „Nem számít, hogy mások milyenek, vagy mit mondanak! Légy, aki vagy!” És ez igaz is,… de csak félig. Ugyanis valóban nagyon rossz és kártékony is tud lenni, ha állandóan csak azon izgulunk, hogy mit szól a szomszéd. Van is egy ilyen viccszerű mondás, hogy valakinek megkérdezik a halálos ágyán, hogy „Na, mit szólt a szomszéd?” És persze nem tudja, mert sohasem kérdezte meg… Szóval, valóban nem túl jó ha az ember úgy építi fel az életét, hogy CSAK az számít, hogy mások mit szólnak.

És – bár minél régebbre megyünk vissza az időben a „mit szólnak az emberek” egyre nagyobb súllyal esett a latba – de manapság, úgy gondolom, hogy a ló túlsó oldalára estünk át. Annyira nem számít már a másik embernek a véleménye, meglátása, hogy nem csupán az emberi kapcsolataink mennek rá, de a saját személyiség, sőt!, hitfejlődésünk is kárát látja. Ugyanis a mások figyelése, mások véleményének figyelembe vétele, a magunk másokhoz való mérése olyan alapvető működésmódunk, hogy azt kiirtani nem lehet, és nem is kell, csupán megfelelő keretbe rakni.

De vajon mik azok a mérőszámok, amelyekkel magunkat másokhoz mérjük. És itt most nem mondjuk cm-re, vagy kg-ra gondolok… Például az erő. Ki az erősebb. És nem is feltétlenül szkanderre gondolok, hanem inkább az érdekérvényesítésre, illetve a pozícióra. Ki az, aki befolyásosabb vagy magasabb rangú, rendű? Vagy lehet ilyen a birtoklott javak mennyisége és minősége. Kinek van nagyobb háza, szebb autója, nagyobb telke, földje, drágább ruhája, több pénze, stb. De – és a mai igénk szempontjából ez a legfontosabb – egy komoly „mérőszám” az, hogy ki a látszólag boldogabb, abban a tekintetben, hogy kinek megy jobban, simábban az élet? Ki az, akinek látszólag tökéletes az élete, vagy azt megközelítő? És vajon én mennyire közel vagy messze állok ettől?

És ez utóbbi bizonyosan olyan mérőszám, aminek használatától nem vagyok mentes hívő emberként sem! És talán legélesebben úgy jön ez elő, hogyha hívő és nem hívő ember között mérünk. Miért van az, hogy – legalábbis amennyire belelátunk – sokkal jobban megy mint nekünk!? Miért van az, hogy vállaltan Isten nélkül élő emberek sokkal jobban és – megint mondom – LÁTSZÓLAG sokkal teljesebb életet élnek mint mi!? Nos, a mai igénk erre keres és ad választ. De kezdjük az elejéről…

A textus így kezdi: „Isten ugyanis, aki ezt mondta: „Sötétségből világosság ragyogjon fel”, ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán.” Sokféleképpen látjuk Krisztust az evangéliumban. De legfőképpen úgy látjuk őt, mint aki nagyon közel jött hozzánk. Emberré lett minden tekintetben: éhes volt, elfáradt, aludt, sírt, sőt szenvedett is, nem is kicsit! Ennek a közellévőségnek a mentén pedig hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy ő a Fiúisten! Hogy ő a világ megváltója és kormányzója is. Bár nehéz az út porától elborított, vagy éppen a korbácsütésektől vérző Jézusban meglátni az Istent, de ez akkor is igaz! Éppen ezért kaptuk ma oltár előtt Jézus megdicsőülésének a történetét (Mt 17,1-9). A Jézus mellett lévő tanítványok egy pillanatra beleláthattak abba a mennyei dicsőségbe, amely Jézusé volt és van, nem csak a mennyben, de a földön is. És pontosan ugyanerre akar bennünket tanítani Pál ma, hogy „felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán”. Vegyük észre, hogy ott is van a dicsőséges Krisztus, ahol nem is gondolnánk.

És éppen ennek kell erőt adnia nekünk akkor, amikor méricskélünk. Mert lehet, hogy út tűnik, hogy másoknak jobban megy, de van itt egy-két dolog, amit jó, ha eszünkbe és szívünkbe vésünk.

Az első az, amit Pál úgy fogalmaz meg egy szóval, hogy „cserépedény”. Ezzel a szóval illeti a emberi életet, a fizikai valóságban telő életünket. És ez nem csak egyesekre, de mindenkire igaz. Cserépedények vagyunk, és ennek megfelelően hasznosak, egy ideig tartósak, de törékenyek is. És ez igaz minden életre, azoknak az életére is, akiknek úgy tűnik jobban megy. Lehet, hogy szépen festett, gazdagon díszített, de akkor is csak egy cserépedény. És éppen ezért az a legfontosabb, hogy mi kerül ebbe az edénybe! Az apostol hívja fel a figyelmet arra, hogy ezt a cserépedényt sok mindennel lehet megtölteni, de a hívő ember számára az igaz tartalom, a már említett „Isten dicsőségének ismerete”. Annak a tudata, hogy bár törékeny az élet, és lehet, hogy úgy tűnik másoknak sokkal díszesebb ez az cserépedény, de a végső értéket az adja meg, ami belül van! És ha „Isten dicsőségének ismerete” tölti meg a cserépedényünket, akkor annak ereje, stabilitása, lesz, amely kitart. Ahogyan az igénk írja: „Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak; letipornak, de el nem veszünk” Ott van a nyomorúság az ember életében, kár is tagadni. (És, nem mintha akarnánk…) De megmaradunk, és van cél, amely tovább vezet minket ebből az életből, és olyan perspektívát ad, amely túlmutat nagyobb házon és a szebb autón. Bármi is történik, mi nem veszünk el, hanem van helyünk az Úr mellett, az Ő örök országában!

Természetesen ezzel nem azt mondom, hogy az anyagi javak nem fontosak, vagy mondjuk szegénynek kell lenni. Dehogyis mondom! Első kézből, saját tapasztalatomból tudom, hogy milyen nélkülözni. De azt mondom, hogy a látóhatár és a cél sokkal szebb, csodásabb és élettel telibb, mint bármi, amit a világ fel tud vonultatni!

„Ez” – mondhatnánk – „oké, és rendben van. De akkor is, miért kell a hívő embernek is olyan sok nyomorúságon átmennie ebben az életben?” A válasz erre könnyű, de közel sem egyszerű. Ha kereszténynek mondjuk magunkat, akkor az azt jelenti (szó szerint), hogy Krisztus követők vagyunk. Márpedig a „Krisztus-követése”, mint fogalom az nem egy szóvirág vagy egy metafora, hanem valóság. Tényleg a Krisztus követjük! Ez pedig azt jelenti, hogy oda megyünk, ahova ő megy. Márpedig – ahogyan erről az igehirdetés elején beszéltünk – Krisztus semmit sem spórolt meg az emberlétből! Így mi sem spórolhatjuk meg! Krisztus nem könnyített pályát ígér, hanem a jelenlétét, hogy ő mindig ott lesz velünk, ha mi vele megyünk, és fenséges úti célt! „Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben.”- írja Pál. Ahogyan Krisztus földi életében is nehéz sokszor felismerni a dicsőséges Istent, úgy a saját életünkben is el-eltűnik az Isten fényének ragyogása! Takarja a cserép. De akkor is, a legmélyebb pillanatokban is ott van bennünk: Krisztust követjük. És bízzunk, mert a Krisztus követő tényleg krisztusi utat jár be: bár szenvedés, a nyomorúság, is látható az életünkben, de egyszer majd egészen nyilvánvaló lesz rajtunk az Ő dicsősége is! Ámen