Az elefánt vándorlása (Prédikáció, EHE, 2014.05.07.)

textus: 2Kor 1,20-21

„Mert Istennek minden ígéretére őbenne van az igen, és ezért általa mondunk áment Isten dicsőségére. Isten pedig, aki minket veletek együtt Krisztusban megerősít és felken, pecsétjével el is jegyzett minket, és a Lélek zálogát adta szívünkbe.”

Szolnokon a Kossuth téren van egy ékszerüzlet. Ott van mióta eszemet tudom. Túlélt legalább 3 évtizedet (ennyiről tudok még csak jelenleg nyilatkozni, de biztos forrásból tudom, hogy ennél többet is megélt). Szeretem az ilyen helyeket – jobbára már csak vidéken vannak – amelyek generációkat szolgálnak ki. Ez is egy ilyen hely. Már kisiskolás koromban is mindig megálltunk a suliból hazafelé menet, hogy megbámuljuk az ékszereket, órákat. Később aztán, nem mellesleg, az eljegyzési gyűrűnket is ott vettem.

De visszaugorva mondjuk két évtizedet, meg kellett tanulnom, hogy ennek az üzletnek csak az egyik fele az ékszerüzlet, a másik fele zálogház, de mi csak zacinak neveztük. Kénytelen voltunk ugyanis közelebbi ismeretséget kötni vele. Pontosabban nem én, hanem főleg édesapám, de hát az ember nem vonhatja ki magát a családi történésekből. Amikor meg volt szorulva, akkor apám mindig meglátogatta a zacit. Sok minden esett áldozatul egy-egy szorosabb hónapnak, volt ami többször is. Különösképpen emlékszem egy aranyláncra, amin egy arany elefánt lógott. Ez a lánc – apám kedvence – csak a legvégső esetben lett a sárgacsekkek áldozata, de ez is többször előfordult. Könnyen észre lehetett venni, mert mindig viselte és ha nem volt rajta akkor baj volt, tudtuk. De minden hó elején visszakerült az arany elefánt, mert apám addig nem nyugodott, amíg vissza nem szerezte. Minden szempontból drága volt, anyagi értékében és érzelmileg is. Persze a zaciba csak drága dolog után kap az ember elegendő pénzt. A nyaklánc még mindig meg van, az öcsém örökölte meg.

Kimondhatjuk hát, hogy a zálog mindig értékes. Az értéktelenebb dolgokat – amikhez nem fűzi szoros érzelmi kapocs, vagy csak nem érnek sokat – az ember, simán csak eladja. Zaciba olyasmit ad az ember, amit vissza is akar majd szerezni, vagy legalábbis nagyon szeretne.

Ezt írja a textusunk: „Isten pedig […] a Lélek zálogát adta szívünkbe.” Valami nagyon drágát, valami olyasmit, ami nem mérhetően drága és értékes, egészen pontosan valakit akihez érzelmileg is nagyon kötődik... ilyesvalakit adott az Isten a szívünk zacijába. De valami nagyon nagy különbség van e között az igei zacis helyzet és az általam felvázolt régi történet történet között. Mégpedig az érzelmi töltet. Nem abban, hogy ki mennyire kötődik ahhoz, amit zaciba ad, hanem abban, hogy milyen lelkülettel teszi. Ugyanis, ameddig apám vagy bárki más akinek zaciba kell adni egy értéket, annak (érthető módon) rossz kedve van tőle és ha tehetné akkor meg sem tenné, addig az Isten boldogan és örömmel adja nekünk a Szentlelket. Ahogyan Jézus fogalmaz „Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok gyermekeiteknek jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik kérik tőle.” (Lk 11,13)

Az Isten nagyon nagy örömmel adja nekünk a Lelket. Miért? Azért mert, bár a Lélek a lényének a része, és hatalmas szeretet van közöttük, de az Úr bennünket is szeret. És mi megmentésre szorulunk, vigasztalásra, egyházra, gyülekezetre, ajándékokra és minden jóra, amit a Lélektől kapunk. Szükségünk van a Lélekre, el sem tudjuk képzelni mennyire!

Amint említettem a zaciba általában olyan dolgokat adunk, amiket szeretnénk majd egyszer vissza is kapni. Hát így van ez a Lélekkel is. Az Úr szeretné visszakapni a Szentlelket. De ez nem azt jelenti, hogy elvenné tőlünk, hiszen akkor minden összeomolna ezen a világon. Azt szeretné, ha a Lélek visszatérne hozzá újra és újra, de velünk együtt, a mi szívünkkel, életünkkel együtt, hogy az övéi lehessünk egészen. Olyannyira szeretné, mint a jegyesek egymást! Nem véletlenül használja ezt a kifejezést: „el is jegyzett minket”. Nem csak zálogot adott, hanem el is jegyzett bennünket.

...

Sokat álldogáltam az ékszerüzlet/zaci kirakata előtt. És ott bizony nem csak azok az ékszerek voltak, amelyeket ott készítettek, hanem a zaciba beadottak is. Így van ez a Lélekkel is. Ott van a szívünknek a kirakatában. Látszik, megbámulják, megvizsgálják, méregetik. Persze nem effektíve a Lelket, hanem a mi életünket. Vajon mennyire látszik meg rajtunk a Szentlélek? A bámészkodók mit vesznek észre rajtunk, mi az amit kirakunk a kirakatba?

De mindent egybevéve azonban rá kell döbbennünk arra, hogy csak akkor működik ez az egész, ha minden a Krisztuson keresztül van. Ahogyan olvashattuk: „Istennek minden ígéretére őbenne [ti. Krisztusban] van az igen” És a Lélek ajándékára, ígéretére is. Csak a Krisztus-hitben teljesedhet ki a Lélek. És ez nem azért van, mert én ezt most jól belefoglaltam egy teológiai tételbe, hanem azért mert a Szentháromság szeretetközössége így működik: együtt.

Adja Isten, hogy ez a szeretetközösség uralkodjon az életünkben!

Ámen