Igazultatás (Áhítat, EHE, 2014. 05.19.)

textus: Róm 5,1-8

 

„Mivel tehát megigazultunk hitből, békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által. Őáltala járulhatunk hitben ahhoz a kegyelemhez, amelyben vagyunk, és dicsekszünk azzal a reménységgel is, hogy részesülünk Isten dicsőségében. Sőt, dicsekszünk a megpróbáltatásokkal is, mert tudjuk, hogy a megpróbáltatás szüli az állhatatosságot, az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet; a reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adott Szentlélek által. Mert amikor még erőtlenek voltunk, a rendelt időben halt meg Krisztus az istentelenekért. Még az igazért is aligha halna meg valaki, bár a jóért talán még vállalja valaki a halált. Isten azonban a maga szeretetét mutatta meg irántunk, mert Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk.”

A római levél nagyon fontos nekünk evangélikusoknak. Luther szerint a „legtisztább evangélium”. Ha ezzel nem is feltétlenül értek egyet, de az biztos, hogy esszenciálisan tartalmazza a keresztény tanítás lényegét. Ráadásul a 4-5-6-7. fejezet még a levélen belül is központi helyet foglal el, ugyanis a megigazulásról szól.

Nagyon sokat hallottunk már a megigazulásról. Tanulhattuk hittanon, vagy konfirmációs órán, tanulhattuk a teológián és nem utolsósorban rengeteg igehirdetés szólt már erről, bármelyik gyülekezetben is járjunk.

Az ötödik fejezet – hogy most már tényleg megérkezzünk a textushoz – világosan és érthetően beszél a megigazulásról. Két fogalom köré csoportosul Pál gondolatmenete: a békesség és a reménység. Pál szerint a megigazulás nem dogma, hanem belső békesség, és nem az ezért tenni képtelen ember (mármint a megigazulásért, azaz az Isten előtt való „igaznak levésért”) bizonytalansága, hanem biztos reménység.

Békesség. Nehéz olyan dologgal megbékélni, amihez nem tudunk hozzátenni semmit, mert nem rajtunk múlik. De higgyük el, hogy a kegyelem, ami által megállhatunk igaz emberként az Isten előtt, a legnagyobb békességet adja, ha egyszer rádöbbenünk annak az Ő kezében van a legjobb helyen az örök éltünk. Ez az ajándék pedig, a textus tanúsága szerint, dicsekvésre ad okot. De nem a saját magunkkal való dicsekvésre, hanem az Istennel való dicsekvésre, az ő dicsőítésére. Nekünk ilyen Istenünk van!

De az ige még ennél is tovább megy! Azt mondja, hogy nem csak ez ad okot a dicsekedésre, hanem az érem másik oldala, a megpróbáltatás is. Így valós a kép. Mert vannak megpróbáltatások a keresztény ember életében is. Kár lenne tagadni. „dicsekszünk a megpróbáltatásokkal is, mert tudjuk, hogy a megpróbáltatás szüli az állhatatosságot, az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet”. Igen, az ige azt mondja, hogy a megigazulás békesség és reménység. És ez utóbbit az Isten a megpróbáltatásokon keresztül munkálja ki. Ez a dicsekvésünk is az Isten dicsőítése, hiszen nem a saját bajainkat emeljük piedesztálra, hanem az Isten nagyságát, aki segített ezeket megoldani és ezen keresztül tanított és edzett bennünket, azzá, akik vagyunk.

Így hát ez a remény, amiről az ige beszél, nem „az utolsó szalmaszál, amikor már nincs más lehetőség”-remény, hanem a kipróbáltságon alapuló tapasztalat és a Krisztus keresztjébe vetett hit biztos reménysége.

Béke és remény. Nagyon nagy szükségünk van mindkettőre. Béke és remény. Ezt kapjuk az Úrtól.