Állóképesség (prédikáció, Somlószőlős-Kerta-Kamond, Szentháromság ünnepe utáni 9. vasárnap, 2014.08.17.)

textus: Lk 12,42-48

 „42 Az Úr így válaszolt: Ki tehát a hű és okos sáfár, akit az úr a szolgái fölé rendel, hogy idejében kiadja élelmüket? 43 Boldog az a szolga, akit ilyen munkában talál az úr, amikor megérkezik! 44 Bizony mondom nektek, hogy az egész vagyona fölé rendeli őt.45 Ha pedig ezt mondaná szívében az a szolga: Késik az én uram – és kezdené verni a szolgákat és szolgálóleányokat, elkezdene enni, inni és részegeskedni; 46 azon a napon jön meg annak a szolgának az ura, amelyen nem várja, és abban az órában, amelyben nem gondolja: kettévágatja, és a hűtlenek sorsára juttatja. 47 Az a szolga, aki ismerte ura akaratát, és nem teljesítette azt, vagy nem cselekedett akarata szerint, sok verést kap;48 aki viszont nem ismerte ura akaratát, és úgy cselekedett verést érdemlő dolgokat, az kevés verést kap. Akinek sokat adtak, attól sokat kívánnak, és akire sokat bíztak, attól többet kérnek számon.”

Furcsa szerzet a keresztény, s így az evangélikus ember is. Sok mindent másképpen gondol, vagy éppen másképpen tesz, mint mások. Ezt attól örökölte, akiről a nevét is kapta, ti. Krisztustól. (Itt érdemes megjegyezni, hogy a „keresztény” szó nem a „kereszt”, hanem a „Krisztus” szóból származik.) Persze keresztény az emberből nem csak úgy hipp-hopp lenni, ahhoz idő kell és nem is nagyon megy egyedül. Krisztust elfogadni csak egy pillanat műve, de Krisztus-követő azaz keresztény embernek lenni nem rövid folyamat.

És ennek a tanulási folyamatnak az egyik eleme, vagy ha úgy tetszik tantárgya a kettősség. Kettősség alatt itt most nem valami pszichés betegséget pl. skizofréniát; és főleg nem képmutatást értek. Az egyik ilyen kettős pár ami a megjelenik a keresztény ember életében az az, hogy a Krisztus-követő ember két világnak a polgára. Az itteninek és az ottaninak. Ennek itt ezen a bolygón és annak odaát, vagy ha úgy tetszik odafent. És ez a két polgárság pedig nem egymást követi, mint ahogyan sokan gondolják. Nem „itt van egy rossz, amit ki kell bírni és ott lesz majd a jó”, de nem is fordítva, hogy „ezt itt most ki kell használni, ezt az életet, ami itt van, az ottani meg kit érdekel, nem is biztos, hogy van, de ha van is akkor még nagyon messze van”! Ennek a két polgárságnak az az izgalmas tulajdonsága van, hogy párhuzamosan léteznek egymás mellett. Egy keresztény ember soha sem feledkezhet meg erről a világról, soha sem szállhat egy fél méterrel a föld felett, és soha sem zárhatja ki a világot magából! De mind amellett, hogy két lábbal a földön jár feladata az is rámutasson arra az országra, arra az életre, ami ezen a tapintható és érzékelhető világon túl van! Mind a kettő egyformán fontos és lényeges a keresztény ember életében.

Amikor elkezdtem edzésekre jár, küzdősportot tanulni, akkor az edzőm egy-két hét után azt mondta: „Viktor, amíg nem tudsz állni, addig járni sem tudsz és ameddig nem tudsz járni, addig ütni sem fogsz tudni.” Úgyhogy egy edzésem nem állt másból, mint állásból és járásból. Az edzőm, nagyon helyesen, rámutatott arra a sporthoz - kiváltképp a küzdősporthoz – állóképesség kell. Az ige pedig azt üzeni nekünk, hogy a keresztény élethez és állóképesség kell, mégpedig lelki állóképesség. Ami nem jön magától, azt gyakorolni és élni kell ahhoz, hogy fejlődjön és alakuljon. Csak így tudunk két világ polgára lenni, csak így tudunk harmonikus életet élni. Ebben a világban élni, de rá is mutatni a másikra.

Lukács evangéliuma ezt próbálja nekünk ebben a részben elmagyarázni. Lukács – aki hivatását tekintve orvos volt – nagyon szereti a színes történeteket. Ez is egy ilyen történet. De miről is szól?

Van egy úr, akinek nagy vagyona van. Megbíz valakit, az egyik beosztottját, hogy amíg ő távol van, addig viseljen gondot a vagyonára. Ebben biztosan voltak földek és állatok is. Nem tudjuk mi volt a dolga az úrnak, de fontos volt annyira, hogy elmenjen. A szolga pedig egy ideig rendben gondját is viselte mindannak, ami rá lett bízva. De egy idő után eltelt magától, hogy mennyi hatalma van és már nem az volt a fontos, hogy a dolgok rendben menjenek, hanem el kezdett zsarnokoskodni a többi szolga felett és elpocsékolni a saját életét és ezzel együtt a gazda vagyonát is. Egy napon azonban, mikorra a felelősség érzése teljesen elhalványult a gazda, az úr visszatért és meglátta, hogy mit tett (és persze), mit nem tett a szolga. Ezért nagy büntetést kapott.

Lukács azt próbálta megfesteni nekünk, hogy milyen viszonyban van a keresztény ember a két világgal, amiben él. És a történet főszereplője, a szolga nem túl jó példa. De ne keseredjünk el, mert lehet ezt másképpen, lehet ezt jól is csinálni.

Először is nagyon biztató már az ige legeleje is. „Sáfár” így nevezi a szolgát az ige, és így mi magunkat is így nevezhetjük, keresztényként. Mit jelent ez a szó, hogy „sáfár”? Nagyjából egy olyan valakit, aki szabadon rendelkezik az ura vagyonával, ő intézi a napi ügyeket, mindent amire egy gazdaságban a rendes működéshez kell. A „sáfár” - vagy ma így mondanánk ügyvezető igazgató, nem annyira szolga, inkább már munkatársa az urának. Ezzel a méltósággal illett bennünket az Isten. Nem rabszolga és főleg nem robot, vagy valamilyen oktalan állat: hanem munkatárs, akire nagyon sokat bíznak.

Méltósága van a sáfárnak, testvérek. Nem porszemek, vagy jelentéktelen senkik vagyunk az Úr szemében, hanem olyanok, akikre lehet bízni dolgokat, lehet bízni feladatokat és sok minden mást is. Nem kevesebbet mond ez az ige, minthogy „az egész vagyona fölé” rendelte a sáfárt az ura. Az eredeti szöveg így mondja „mindene amije van”. Mi a legnagyobb dolog testvérek, amivel az ember rendelkezik, amit adhat? Az élete. És az Isten olyan nagyra tartott bennünket, hogy Krisztusban az életét adta értünk a kereszten. Ekkora méltóságunk van testvérek, ekkora.

Hát, ha az életét adta értünk Jézus, akkor hogyan ne bízna ránk bármi mást is az Isten. Hogyan ne adna nekünk lelki állóképességet is az élethez. Gondoljuk csak most végig azt, hogy mi, vagy mik, ki, vagy kik vannak ránk bízva. Kikért kell megállnunk lélekben? Ki azok, akik iránt felelősséggel tartozunk, kik azok, akikért nekünk kell példává lenni? Akiknek nekünk kell megmutatnunk a két országot, ezt a világot, de legfőképpen a a másikat? Kik azok az emberek, akiknek mi kell hogy beszéljünk az Istenről? Krisztusról? Kik azok az embere, akiknek talán a mi szavunk kell, hogy meghozzák az Krisztus mellett való döntésüket? Akik talán a mi szavunkra jelennének meg itt a templomban, a gyülekezet közösségében?

Testvérek, feladatunk van, mindannyiunknak. Ahhoz, hogy megteljenek a templomok, hogy az Isten országa épüljön, ahhoz mindannyiunk munkája kell! Erre a munkára hív meg bennünket Jézus és hívom én is most a testvéreket. Együtt kell dolgoznunk ezen. Ugyanis az Úr, a tulajdonos visszajön majd egyszer, vagy mi állunk elé, és akkor el kell számolnunk azzal, hogy hogyan gazdálkodtunk sáfárként a vagyonával. El kell számolunk mindazzal, amit kaptunk Tőle.

„Akinek sokat adtak, attól sokat kívánnak, és akire sokat bíztak, attól többet kérnek számon.” -így fejezi be Lukács ezt a szakaszt. Sokan úgy gondolták, hogy ez a mondat alapot adhat arra, hogy méricskéljenek. Azt méregessék, hogy kire mennyi minden lett bízva. Ki kapott többet, vagy szebbet vagy jobbat az Istentől? Ki a nagyobb ember? De akik ezt gondolják igen nagyot tévednek. Úgy, ahogyan ez az egész szakasz, nem az ember és ember közötti viszonyról szól elsősorban, hanem az ember és Isten viszonyáról, és különösképpen is a keresztény ember és Isten viszonyáról.

Ugyanis mindannyiunkra hatalmas dolog lett bízva, mégpedig az örömhírnek, hogy az Isten emberré lett Krisztusban és hogy az életet nem túlélni, hanem megélni kell és örülni neki; ezt az üzenetet bízta ránk az Isten. És az ezzel a hírrel való bánás számon lesz kérve rajtunk. Nem több, Isten nem olyan úr, aki olyat is számon kér, ami nem a felelősségünk, de ami a miénk azt bizony rajtunk kéri számon.

Azonban nem maradunk egyedül ebben a munkában. Ott van velünk Ő maga is, hogy segítsen ebben. Ő az aki lelki állóképességet adja, aki az erőt és az alkalmat is ahhoz, hogy mindaz, ami a mi feladatunk, azt elvégezhessük.

Mert az Isten nem a bukásunkat akarja, hanem azt, hogy mindannyiunk gyarapodjon, és jó és igazi életet éljen.