A béka nem béke - Zsid 12,12-14

textus: Zsid 12,12-14

“12 Ezért tehát a lankadt kezeket és a megroskadt térdeket erősítsétek meg, 13 és egyenes ösvényen járjatok, hogy a sánta meg ne botoljon, hanem inkább meggyógyuljon. 14 Törekedjetek mindenki iránt a békességre és a szent életre, amely nélkül senki sem látja meg az Urat.”

Nagyon szeretem szójátékokat, a szóvicceket és minden ilyesfajta dolgot. Például egy ilyen szakállas vicc, hogy miért hívják “alien”-nek a földönkívülieket? Mert a Földön nem él ilyen… (elnézést) És nagyon szeretem a “hunglish” poénokat is. Tudjátok, british meg nem is… (ismét elnézést) Ha az ember sokat foglalkozik ilyen marhaságokkal, akkor az agya egyszerűen rááll arra, hogy hogyan lehet a lehető legkevesebb agymunkával a lehető legtöbbet kihozni egy szóból, mondatból, hogy az poén legyen. Az egyik legegyszerűbb, amikor csak egy-két betűt, vagy éppen csak a mássalhangzókat vagy a magánhangzókat  kell kicserélni egy szóban, és máris vicc lesz belőle egy adott kontextusban. 

Ennek a fajta agyműködésnek megvan az az előnye, hogy jól el lehet szórakozni vele. De van ám hátránya is. Ez pedig az, hogy szinte relfexszerűvé válik, és nem igazán lehet kontrollálni. Akkor is önkéntelenül viccet gyártunk (kimondva hangosan, vagy csak fejben), amikor nem kellene. Így jártam kb. egy évvel ezelőtt, amikor a EUs választások voltak. Az ország tele volt plakátolva kétféle plakáttal. Az egyikre az volt írva, hogy “háború” a másikra pedig, hogy “béke”. Ez utóbbi mellett mentem el. Pontosabban nem egy mellett, hanem legalább öt egymás után sorjázó ugyanolyan óriásplakát mellett. Béke, béke, béke, béke, béke. Hm. Béke, béke, béke, béke, béke. És a fejemben önkéntelenül is kicserélődtek a magánhangzók. Béke, béke, béke, béka, béka. Brekk. Kicsit el is szégyelltem magam, hogy már megint önkéntelenül viccet csináltam valami fontos dologból. Aztán arra jutottam, hogy most - kivételesen - nem én vagyok a  hunyó. Ugyanis annyit mondogatták, írták, óriásplakátra “vésték” ezt a szót, és olyannyira homályossá vált, annyira devalválódott a jelentése, hogy már inkább csak béka, semmint béke…

Hívő keresztényként pedig nekünk nagyon tudni kell, érezni kell, hogy mi a valódi béke. Hogy a béke nem egyenlő a háború hiányával, hanem annál valami sokkal több. És különösen több, ha evangéliumi összefüggésben beszélünk róla. Nem véletlen, hogy a szentíró, így bíztat bennünket: “Törekedjetek mindenki iránt a békességre és a szent életre” A békesség mellé “szent életet” ragaszt a szakasz. Mi is ez a “szent élet”? A “szent”, abszolút értelemben véve, magát az Urat jelenti. Ennek mentén akire a “szent”-et, mint jelzőt tudjuk mondani az az, aki az Úrhoz tartozik. Ahogyan Jézus mondta: “Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek.” (Mt 5,9) Olyannyira az Úrhoz tartozik, hogy gyermeke. El van rejtve az Úrban. Szentek tehát azok, akik Istenben vannak elrejtve! Mert csakis az Úrban való, és az onnan kisugárzó elrejtettség az, ami igazi békét teremthet, akár rajtunk keresztül, általunk másokban (is)! Ahogyan 62. zsoltár is írja: “Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok segítséget.” (Zsolt 62,2.6)

Miért van ez így? Miért van ez csak így?

“Ezért tehát a lankadt kezeket és a megroskadt térdeket erősítsétek meg, és egyenes ösvényen járjatok, hogy a sánta meg ne botoljon, hanem inkább meggyógyuljon.” - írja a szakaszunk első fele. Nagyon izgalmas ez az “erősítsétek meg” kifejezés. Az eredeti görögben úgy hangzik, hogy ἀνορθόω (anorthoó). Ez a kifejezés csupán háromszor szerepel az Újszövetségben. És az alapjelentése az, hogy “kiegyenesíteni”. Ez a kifejezés szerepel akkor is, amikor Jézus meggyógyítja a 18 éve meggörnyedt asszonyt és ő végre fel tud egyenesedni. (Lk 13,13) Ebben a kifejezésben mindig benne van a gyógyulás, a helyreállás, felszabadulás motívuma. 

Én úgy képzelem ezt, mint amikor reggel felkelsz és kinyújtózol. Megfeszülsz egy pillanatra, hogy aztán helyre kerüljenek az ízületek, bemelegedjenek az izmok, és egy nagy lélegzetvétellel megtelik a tüdő friss oxigénnel, az arcod pedig mosollyal. Indulhatunk. 

Kiegyenesedsz az Úrban való elrejtettségedben, hogy elindulhass az úton. “Ezért tehát a lankadt kezeket és a megroskadt térdeket erősítsétek meg, és egyenes ösvényen járjatok” Kiegyenesedett ember az egyenes ösvényen. Merthogy az ösvény nem csak keskeny (Mt 7,14), hanem egyenes is. Csak egyenes ember tud egyenes ösvényen járni, olyan, akinek “szent”, azaz elrejtett élete van. 

Persze attól, hogy szentek vagyunk még nem leszünk tökéletesek. Közel sem. “Ezért tehát a lankadt kezeket és a megroskadt térdeket erősítsétek meg, és egyenes ösvényen járjatok, hogy a sánta meg ne botoljon, hanem inkább meggyógyuljon.” Az egyenes ember egy gyógyuló sánta. Milyen furcsa és paradox! Az egyenes, aki sánta… Persze valójában nem ismeretlen számunkra, hiszen úgy is mondhatnám, hogy simul iustus et peccator (egyszerre igaz és bűnös). Így már ismerős, igaz? Egyszerre igaz és bűnös az ember, s mint olyan folyamatosan szüksége van az Istenben való elrejtettségre. 

Miről beszéltünk eddig? Valódi békéről, amelynek szükségszerűen szent élettel kell párban járnia, az Istenben való elrejtettségben, ahol ki- és fel lehet egyenesedni, ahol lehet folyamatosan gyógyulni és felszabadulni.

De végezetül térjünk vissza egy kicsit ahhoz a részéhez a textusnak, amivel kezdtük: “Törekedjetek mindenki iránt a békességre és a szent életre,“ - eddig beszéltünk róla, de így folytatódik - ”amely nélkül senki sem látja meg az Urat.” Meglátni az Urat. Ez különösen Mennybemenetel vigíliáján különösen is aktuális. Ott lehetünk majd holnap (Mennybemenetel ünnepén) a tanítványokkal együtt nézve az ég felé nézve (Apcsel 1,10), de már ma azzal a tudattal, hogy nem fizikai, hanem a lelki látás adja meg nekünk az Úr jelenlétét. Azonban - és a ma szakaszunk erről is beszél (“Törekedjetek mindenki iránt a békességre és a szent életre, amely nélkül senki sem látja meg az Urat.”), nem csupán látni, de láttatni is! Nem kevesebbet állít a szakasz, minthogy az Istenben elrejtett élet békességre törekvése, az Úr megláttatásának az egyik fő eszköze eszköze! Egy egyszerű logikai következtetéssel: ha nem törekszünk a béke és a szent élet egységére, akkor azzal másokat akadályozunk abban, hogy meglássák az Urat! Persze nem vagyok eltévedve, és nem is hiszem azt, hogy a mi (mondjuk úgy) teljesítményünktől függne az Úr látása, de azért mégiscsak jelzésértékű a dolog. Nem kicsit. Nagyon. 

De - ezzel együtt - a szent élet és a béke nem valami korbáccsal hajtós dolog, hanem valami nagyon természetes állapota (kellene hogy legyen) a hívő embernek. Hogy minél többen megismerhessék az Urat és, hogy a békéből soha ne legyen béka. 

Ámen