Az alapok: önismeret, közösség és örök élet Krisztusban - Kol 1,1-5
textus: Kol 1,1-5
“1 Pál, Isten akaratából Krisztus Jézus apostola és Timóteus testvér 2 a Krisztusban megszentelt hívő testvéreknek, akik Kolosséban élnek: kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól.
3 Hálát adunk mindenkor Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyjának, amikor értetek imádkozunk, 4 mivel hallottunk a Krisztus Jézusba vetett hitetekről és arról a szeretetről, amely valamennyi szent iránt él bennetek. 5 Hálát adunk azért a reménységért is, amely készen van számotokra a mennyekben, amelyről már előbb hallottatok az igazság beszédéből, az evangéliumból.”
Érettségi után nem jöttem rögtön az egyetemre. Kihagytam két évet, tanultam is, dolgoztam is. Talán csak akasztott ember nem voltam ebben az időszakban. Az egyik és leghosszabb munkám az a kőműves segédmunkás volt. Lakásokat újítottunk fel. Itt tanultam meg egy csomó mindent, és kezdtem elhinni azt, hogy nekem nem csak mindenféle “értelmiségi dolgokhoz”, hanem a kétkezi munkához is lehet közöm és affinitásom. Az egyik kedvenc munkafolyamatom a vakolás volt. Annyira szuper, amikor az ember bevakol egy falat, és az kész van, ott van, jól néz ki. Ki az aki tudja, hogy hogyan kell vakolni? [...] Ha mindenre szépen van idő, akkor először le kell vizezni a falat, hogy a port lemossuk vagy odakössük. Aztán - gondolhatnánk - jöhet a vakolat. De nem! Először alapozót kell felkenni. Persze nem kötelező, de nagyon érdemes. Miért? Mert az alapozó, ami általában egy átlátszó vagy tejszerű folyadék, segít odakötni a vakolatnak, erősíti a falat, gombaölő is lehet benne, ami a penésztől véd, meg egy csomó minden más. Enélkül a vakolat nem lesz sem tartós, sem elég stabil.
Nos, ez a mai igénk pont egy ilyen alapozó szakasz. Azért nagyon nem lepődünk meg, hogy Pál egy levél elején alapozza meg a levél mondanivalóját, de érdemes ezt tényleg így tekinteni. Olyan adottságokról beszél itt az apostol, amit meg kell alapozni, erősíteni, különben az egész kócerájnak annyi. Három olyan adottságot említ, amit muszáj figyelembe venni a gyülekezetben, az egyházban, a keresztény közösségben. Ez a három dolog pedig a következő kérdések mentén határozható meg:
Ki vagyok én Isten színe előtt?
Kik vagyunk mi egymásnak Isten színe előtt?
Hová tartunk?
Ki vagyok én Isten színe előtt?
Pál így kezdi a szakaszt. “Pál, Isten akaratából Krisztus Jézus apostola” -fontos, hogy itt ez nem csak a tekintélyről szól, hogy “na így olvassátok, hallgassátok, amit mondok, mert én apostol vagyok” (persze erről is), de ebben az összefüggésben inkább azt emelném ki, hogy Pál tudja, hogy ő kicsoda, mint személy, mint hívő, és mint szolgálattevő. Önismeret, és hol a helye a Krisztus testében.
Számunkra is alapvető fontosságú a (nem tökéletes, mert olyan nincsen, de legalább) elég jó önismeret. De ez nem csupán egy “sima” önismeret, hanem egy Isten színe előtt (coram Deo) önismeret. Ki vagyok én Krisztus követésben? Hol tartok én a Krisztus követésben? Hogyan lát engem Krisztus az ő követésében? Imádságos önismeret, amely Isten igéjéből is táplálkozik.
Kik vagyunk mi egymásnak Isten színe előtt?
Nem vagyunk egyedül ebben a követésben. Mindezt közösségben éljük meg. Pál úgy címzi a levelet, hogy “a Krisztusban megszentelt hívő testvéreknek, akik Kolosséban élnek”.
Tudjuk-e hogy mit jelent biblikus értelemben az, hogy szent? [...] Azt jelenti, hogy Istenhez tartozik. Pál itt egyértelműen állítja, hogy az Istenhez való tartozás (a szent-ség) a Krisztuson keresztül valósulhat meg. És mi ebben a krisztusi értelemben vagyunk testvérek.
Nagyon szeretem ezt a szót, hogy “testvér” vagy “testvérek”, de közben meg elég kettős viszonyom van hozzá. Úgy érzem, hogy túl sokat és mégis túl keveset használjuk. Túl sokat mert a prédikációk és adott esetben a liturgia is tele van “testvérek”-kel, úgy, hogy közben a templom, meg a temetés, meg az esküvő, meg a többi hely, meg tele van nem testvérekkel… De közben meg egymás megszólítására kevesebbet használjuk, pedig kellene, mert ez újra és újra tudatosítaná bennünk azt, hogy Krisztusban testvérek vagyunk. Egy testhez, a Krisztus testéhez tartozunk egy vér, a Krisztus vére által! Ennek pedig hatással kell(ene) lenni kapcsolódásainkra, viszonyulásainkra, beszédünkre. De legfőképpen azt a tényt kellene erősítenie bennünk, hogy lehet hogy sokfélék vagyunk, sőt még az is lehet, hogy sok, vagy akár számszerűen több dologban nem értünk egyet, mint igen, de akkor is testvérek vagyunk. Lehet veszekedni, adott esetben még utálkozni is (ha valakinek vannak vér szerinti testvérei pontosan tudja miről beszélek), de a nap végén úgy van jól, ha az számít, hogy testvérek vagyunk.
Adjuk vissza a “testvér” kifejezés méltóságát, hogy elmondható legyen rólunk: “hallottunk a Krisztus Jézusba vetett hitetekről és arról a szeretetről, amely valamennyi szent iránt él bennetek”. Mert, igen, a Krisztusban szent testvérrel másképpen kell bánni! Nem tudom figyelembe szoktátok-e venni, hogy pl. amikor Jézus mond valamit, akkor azt kinek és kiről mondja? Pl. csak a tanítványoknak vagy a sokaságnak mondja? Vagy ezt csak a keresztény testvérrel vagy minden emberrel kapcsolatban mondja? Érdemes így végigolvasni az evangéliumot és meglátjátok, hogy sokminden, amire eddig úgy gondoltunk, hogy az mindenkire vonatkozik nem, és ami meg nem, az meg igen…
Hová tartunk?
Ki vagyok én, ki van mellettem, mint testvér, és a harmadik szempont: egyfelé tartunk. Tudatosítanunk kell magunkat, hogy nem lehetünk különutasak abban az értelemben, hogy függetlenítjük magunkat a közös céltól: “Hálát adunk azért a reménységért is, amely készen van számotokra a mennyekben, amelyről már előbb hallottatok az igazság beszédéből, az evangéliumból.” Egyszerűen semmit sem lehet úgy mondani az egyházban, hogy abban ne legyen benne, valamilyen módon, legalább lelkiségében, hogy az örök életbe készülünk! És együtt megyünk oda! El van készítve a számunkra a beteljesedés, de csak együtt jutunk el oda!
E három dolog olyan fontos a kereszténységben, mint az alapozó a vakolásnál. Miért? Mert ha nincsen alapozva, akkor az egész “vakolat” gyenge lesz, le fog hullani, vagy éppen bepenészedik. Kívülről nem látszik a különbség a lealapozott fal és az anélküli között. De eltelik pár év, és az alapozatlan menthetetlen lesz. Kívülről nem látszik a különbség az egyházban sem, de ha nincsen meg az Isten színe előtt való önismeret, az igazi testvéri kapcsolódás és közös út tudata, akkor előbb vagy utóbb annyi… mint ahogyan már sokszor annyi lett…
De pontosan az a mi reménységünk is, mint ami Pálnak. Hogy mindez a Krisztus bennünk munkálkodása, hogy az evangélium igazsága velünk van és a Szentlélek nem engedi meg a teljes bukást soha. Ahogyan a számomra legfontosabb Ágostai Hitvallás cikk mondja (7): “az egy szent egyház minden időben megmarad”. Ezt valljuk mindannyian!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése