Isteni zene - Ézs 12,1-6

 textus: Ézs 12,1-6

“1 Azon a napon ezt fogod mondani: Hálát adok neked, Uram, mert bár haragudtál rám, elmúlt a haragod, és megvigasztaltál. 2 Íme, Isten az én szabadítóm, bízom és nem rettegek, mert erőm és énekem az Úr, megszabadított engem. 3 Örvendezve fogtok vizet merni a szabadulás forrásából. 4 Azon a napon ezt fogjátok mondani: Adjatok hálát az Úrnak, hirdessétek nevét! Adjátok tudtára nagy tetteit a nemzeteknek! Emlékeztessétek őket, hogy magasztos az ő neve! 5 Énekeljetek az Úrnak, mert fenséges tetteket vitt véghez, hadd tudja meg ezt az egész föld! 6 Kiálts és ujjongj, Sion lakója, mert nagy közöttetek Izráel Szentje!”

Minden évben húsvét ünnepe 4. utáni vasárnapon a zene kerül a középpontba. Bocsánat, pontosítanom kell, nem a zene kerül a középpontba, hanem ahogyan minden vasárnap - reménység szerint - Jézus, csak ma a zene, mint olyan, és zene mint az Istennel való kapcsolódás eszköze van előttünk, mint út Őhozzá.

Tippeljük meg, hogy milyen régi lehet a legkorábbi olyan régészeti lelet, amely bizonyító erejű annak tekintetében, hogy az ember zenél! [...] A zene egyidős az emberiséggel (sőt talán idősebb is nála, de ebbe ne menjünk bele…). Németországban találtak egy madárcsont furulyát, amelyet először, megtalálásakor, 2009-ben, 35000 évesre becsültek, de később 2012-ben egy oxfordi egyetemi csapat bebizonyította, hogy még régebbi legalább 40000 de lehet, hogy akár 43000 éves is. Döbbenetes lépték ez, még elgondolni sem tudjuk! Tehát legalább ezidő óta része az emberiség mindennapjainak a zene. Gyönyörködtetés, időtöltés, ünnep, munka és még megannyi helyzet, amiben a zene fontos szerepet játszhat, akár fogyasztóként, akár művelőként. 

És a zene be van kötve az emberbe, szó szerint. Komoly pszichológiai és neurológiai folyamatokat indít bennünk. Talán nem mi vagyunk az egyetlen olyan család, ahol a kicsi gyerekeknek lefekvés előtt van éneklés. Altatódalok. Tudjuk-e miért jó énekelni a kicsiknek este? [...] Azért mert elűzi a félelmet! Az agyunkban az amygdalában van félelemhez kapcsolódó veszélyérzet és a “riadóztatás” központja. És képzeljük a zene által kiváltott érzelmi töltet is alakul! De - bár ezt a megfogalmazást az esetlegesen jelen lévő orvosok vagy tudósok biztosan pongyolának találnák - ahogyan én megértettem, a kettőnek együtt nincsen helye: a zene elűzi a félelmet. Ráadásul a zene “értelmezése” dolgoztatja a prefrontális kérget is, amely segít a kontorllérzés visszaszerzésében. Ezen felül a zene csökkenti a kortizol azaz a stresszhormon szintjét, így nyugtat. Ahogyan ez a gyönyörű, kb. 3000 éves bibliai szakasz is megfogalmazza: “Íme, Isten az én szabadítóm, bízom és nem rettegek, mert erőm és énekem az Úr, megszabadított engem.” Elképesztő különben az a végtelen kreativitás, amivel az Isten megteremtette az ember és hozzá a működését is.

A zene, ezen túl, még kommunikáció is. Gondoljunk csak bele abba, hogy mennyi mindent ki lehet fejezni egy-két hanggal egy ritmussal, egy ritmusváltással, vagy más zenei eszközzel. Ha “egy kép többet mond ezer szónál”, akkor egy zene minimum tízezer… Emlékezzünk csak azokra a dalokra, énekekre, számokra, amelyek sokat jelentettek nekünk az életünknek egy-egy pontján. És, hogy ez Bach volt vagy Beatrice - ebből a szempontból - teljesen mindegy. 

Eddig arról beszéltünk, hogy a zene milyen régóta és milyen fontos szerepet játszik az emberiség és az egyes ember életében is. Na, de hogyan kapcsolódunk a mai igéhez ezzel az egésszel. Luther azt mondta, hogy aki énekel az duplán imádkozik. Ez jól hangzik, de csakis akkor igaz, hogyha az az ének az Istennek szól, ha az ővele való kommunikáció eszköze. “Íme, Isten az én szabadítóm, bízom és nem rettegek, mert erőm és énekem az Úr, megszabadított engem.” [...] “erőm és énekem az Úr” - itt bizony ebben a szakaszban pedig bizony erről van szó.

Nagyon érdekes, hogy ez a fordulat (“erőm és énekem az Úr”) háromszor is szerepel a Bibliában. Egyszer 2Mózes 15-ben, ahol Mózes énekli miután Isten kiszabadította őket Egyiptomból, majd a 118. zsoltárban, ahol egy templomi ének része, majd pedig itt Ézsaiás könyvében abból az időből, amikor Izrael népe Babilonba lett deportálva, miután a birodalom elfoglalta az országot. Ezt az időszakot nevezi a Biblia fogságnak. Az első egy szabadulás után, a második egy személyes küzdelem részeként, a harmadik pedig egy jövőbeni szabadulás reménységében hangzik el. Ami pedig a közös bennük, az az, hogy “spontán”, a szívből érkezik, és az adott személy vagy csoport az Isten színe elé akarja vinni, őhozzá akar személyesen, és nagyon személyes módon kapcsolódni. 

Ezt mutatja az itt szereplő “ének” kifejezés eredeti héber szava, amely a “zimrat” (זִמְרָת). Amikor a mai nap zsoltárát felolvastuk az istentisztelet elején (“Énekeljetek az Úrnak új éneket” 98. zsoltár), akkor ott a “mizmor” (מִזְמוֹר) kifejezés szerepel. Érezzük, hogy a “zimrat” és “mizmor” nagyon hasonlóak, és valóban egy tőről fakadnak, de mégsem ugyanazok. Amíg a “mizmor” inkább előre megkomponált liturgikus éneket jelent, addig a “zimrat”, amely csak ebben a három szakaszban szerepel(!), egy spontán felfakadó Isten-dicséretet jelent. Amikor az ember megtapasztalja, hogy milyen jó az Úr! Vagy milyen nagy az Úr! Amikor a kegyelem és az irgalom egészen kézzelfoghatóvá válik! Vagy, amikor megtapasztalom az Isten szabadítását egy reményelennek, lehetetlennek tartott szituációból vagy állapotból! És ennek a tapasztalatnak a mentén felfakad az Isten dicsérete! “Istenem mily’ nagy vagy te!”; “Erőt adsz minden helyzetben!”; “Tiéd a hatalom, tiéd az uralom ég és föld felett”; “Erős szikla vagy te, amire állok” Ez utóbbi mondatok mind-mind idézetek voltak dicsérő énekekből. 

Persze nagyot tévednénk, ha azt gondolnánk, hogy az Istennek szüksége van a mi dicséretünkre azért, hogy ő elég jónak és nagynak érezze magát! Nyilván nincsen. Nekünk van szükségünk a dicséretre, hogy ezáltal is kapcsolódhassunk az Istenhez, hogy így, ezzel, tényleg duplán imádkozzunk. Hogy a hála mellett - ami szintén nagyon fontos kapcsolódás az Istennel - dicsérjük is őt, amely dicséretben, nem az én megmenekülésem felől közelítünk az Isten szabadító szeretete felé, hanem fordítva, az Isten szabadító szeretete felől nézzük a saját szabadulásunkat. 

Azt mondtam az elején, hogy ma nem a zene van a középpontban, hanem a zene - és így a dicséret is - csupán eszköz ahhoz, hogy ma is Jézus legyen a középpontban. Hát, itt most a végén nézzünk rá a mai szakaszunkra ezzel a szemmel (is). Hogyan lesz mindez az üzenet a húsvéti hit része?

Legalább kettő olyan rész van ebben a szakaszban, amely mindazt amiről eddig beszéltünk összeköti Jézussal. És nem kell aggódnunk, hogy az Ószövetségben vagyunk, hiszen az Ószövetség “célja” is Megváltó, és különösen is Ézsaiás könyvében van így. 

“Isten az én szabadítóm” (2.v.) - írja a második vers. És mi lenne ennél krisztusibb, mi lehetne ennél nyilvánvalóbb, minthogy ez az isteni szabadító szeretet a Krisztusban jelent meg leginkább közöttünk. Péter és az apostolok konkrétan meg is vallották ezt a hitüket az Apcsel 5. fejezében: “A mi atyáink Istene feltámasztotta Jézust, akit ti fára függesztve kivégeztetek. Isten őt mint fejedelmet és szabadítót emelte a jobbjára, hogy megtérést és bűnbocsánatot adjon Izráelnek. Mi tanúi vagyunk ezeknek az eseményeknek, és tanúja a Szentlélek, akit azoknak adott Isten, akik engedelmeskednek neki.” (Apcsel 5,30-32) 

“Örvendezve fogtok vizet merni a szabadulás forrásából.” (3.v.) - Ez a mondat direktben is összekapcsol bennünket Jézussal. “Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék! Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek. Ezt pedig a Lélekről mondta,” (Jn 7,37b-39a) És ez egyben egy gyönyörű szentháromsági kapcsolódás is, hiszen mennyire bátorító az, hogy alapvetően egy ószövetségi könyvben találunk egy olyan jézusi mondatra utalást, amelyben ő a Szentlélek eljöveteléről beszél.

Ennek mentén, bár hivatalosan nem sorolódik oda, de nyugodtan tekinthetjük e szakaszt úgy mint egyfajta messiási próféciát! Olyan ószövetségi prófétai szöveget, amely Jézusról tesz bizonyságot. Ez igaz konkrét tartalmi szempontból is, de abban az értelemben is, hogy mi dicsérhetné jobban az Istent, mint az, ha megvalljuk az ő emberhez közellépő szeretetét Krisztusban. 

És az Isten dicsérete, Krisztusban való szeretetének megvallása bennünket is erősít. Nem erőből kell énekelni, hanem a dicsérettől lehet erősödni! Erre adjon nekünk alkalmat a Szentlélek!

Ámen