Mi (áhítat, EHE, 2014.01.13.)

textus: Jn 3,11

„¹¹Bizony, bizony, mondom néked: amit tudunk, azt szóljuk, és amit láttunk, arról teszünk bizonyságot, de nem fogadjátok el a mi bizonyságtételünket. ”

Mindig is lenyűgözött a János szerinti evangélium 3. és 4. fejezete. Két olyan beszélgetést tartalmaz, ami elidegeníthetetlen alapköve a keresztény hitnek. Ha valaki Krisztust akarja követni, akkor ez a két fejezet, az amin el lehet indulni, amik megadják azokat az első tájékozódási pontokat, amelyekre minden hívőnek szüksége van. És ami a legszebb az egészben – legalábbis számomra – az az, hogy mindezek az igék egy beszélgetés keretén belül zajlanak. Jézus találkozik emberekkel, akik kérdeznek, vagy akiket ő kérdez és így kapcsolatba kerül velük. Csodálatos üzenet ez számunkra ma is: a beszélgető Krisztus.

Most az első beszélgetés keretén belül mozgunk, amit Jézus Nikodémussal folytatott. Nikodémus a megbecsült vallási vezető, tiszteletre méltó polgár, akit mindenki szeret, az éjszaka leple alatt lopakodik Jézushoz. Azért teszi mert érzi (és elmondása szerint nem csak ő, hanem a többi vallási vezető is), hogy Jézus az Atyát jött tanító (2.v.), akire oda kellene figyelni. De nem teszik, vagy legalábbis nem vállalják fel – Nikodémus sem – mert bizony nem csak hitbeli, hanem komoly politikai vonatkozása is van annak, hogy vallási vezető mit vall a magáénak. Nincs ez másképpen ma sem. Mégis, Nikodémus, a kecske-káposzta elven, megpróbál kapcsolatba lépni Jézussal, de titokban. De Jézus nagyon gyorsan lehűti. Újjászületés és Lélek: ezek nem mennek titokban.

De ma nem erről szeretnék beszélni nektek, hanem egy másik vonulatáról ennek a beszélgetésnek: „Bizony, bizony, mondom néked: amit tudunk, azt szóljuk, és amit láttunk, arról teszünk bizonyságot, de nem fogadjátok el a mi bizonyságtételünket.” Többször elsiklottam efölött a mondat fölött, mint csupán az egyik vödör hideg víz, amit Jézus Nikodémus nyakába öntött, hogy ti. „bizony, bizony Nikodémus, valóságos mindaz, amiről a bizonyságtétel szól, és ha nem szánod oda magad teljesen és nyilvánosan, akkor nem működik”. Persze ezt jelenti maga a mondat, ezzel nem is kívánok vitatkozni, de van egy nagyon érdekes jellegzetesség ennek a versnek. […] Nem tudom ki figyelte meg többesszám első személyben íródott! Márpedig, ebben a beszélgetésben, csupán két versben van T/1: az 2. versben, ahol Nikodémus használja és a zsidó vallási elitre értendő („Mester, tudjuk, hogy Istentől jöttél tanítóul, mert senki sem képes megtenni azokat a jeleket, amelyeket te teszel, hacsak nincs vele az Isten.”), erről már beszéltem. És csak egy ezek közül, amit Jézus mond, a textus: „Bizony, bizony, mondom néked: amit tudunk, azt szóljuk, és amit láttunk, arról teszünk bizonyságot, de nem fogadjátok el a mi bizonyságtételünket.” De itt vajon mit akar jelenteni? Jézus minden más igeversben vagy E/1-ben beszél, vagy pedig E/3-ban az Atyáról, itt miért T/1?

Ebben a látszólagos nyelvtani logikátlanságban nagyon nagy erő van! Azt jelenti, hogy nem csak Jézus, hanem Lélek és az Atya is benne van a bizonyságtételben! Arról van itt szó, hogy a Krisztus munkája, az nem egy egyszemélyes partizánakció, hanem a Szentháromság teljes egységének szeretete! Csodálatos üzenet ez! De még ennél is tovább lehet menni, ti., hogy a bizonyságtétel az sohasem magányos dolog. Hányszor érezted azt, amikor előkerült, hogy te keresztény vagy, hogy ezzel az egész hit dologgal egyedül állsz mint a kisujjad? Hányszor érezted már azt, hogy egyedül kell megvédened, egy amúgy a logika síkján védhetetlen, álláspontot? Én már sokszor éreztem ezt!

És éppen ezért, nekem nagyon komoly bátorítást jelent ez az ige, hogy ilyenformán rátaláltam! Legyen számodra is az! Nem vagy egyedül soha a bizonyságtételben! A Szentháromság teljes akarata, kegyelme és ereje van veled minden egyes szóban amit kimondasz! És ez a teljesség adja majd meg, a sokszor, nagyon gyér mondataink súlyát és hatását!

Mert nekünk ilyen Istenünk van, aki nem csak a belső szobában és a teológia falai között, hanem minden egyes pillanatban, és szóban ott van velünk!

Ámen