Keresztény önvédelem vagy legalizált erőszak - 1. rész

Mindig darázsfészek az, ha a kereszténység és az erőszak (legyen az bármilyen jellegű) kapcsolatát feszegetjük. Mind kívülről mind belülről azonnal támadásokra számíthat az, aki ebbe a fába vágja a fejszéjét. Kívülről azonnal megkapja a „kereszteslovag-inkvizíció-vallásháború” hideg zuhanyát, belülről a szélsőségesen pacifista keresztény vonal vág oda (!) azonnal. Én azonban bevállalom. Annál is inkább, mert az utóbbi időben igencsak aktuálissá vált (újra) a téma. Gondoljunk csak pl. Vácszentlászlóra (Index1, 2, Origo, Népszabi). Mi mit tettünk volna (vagy mit nem)? Ez a nagy kérdés.

 

Emellett azért is beszélnünk kell erről, mert a kereszténység hagyományos (történelmi) berkeiben tudathasadásos állapot állt be ez erőszak kapcsán, hogy a békesség hírnökeiként tábori lelkészeket bocsátunk szolgálatba (ezzel aláhúzva az erőszak-önvédelem valamilyen formáját).

Szűkítsük a kört. Annyifelé szétágazik a kereszténység és az erőszak kérdése, hogy sem hely, sem mód nincs arra, hogy mindent maradéktalanul megtárgyaljunk. Vegyük „csak” a keresztény önvédelmet és a magántulajdon védelmét. Így, ha csak érintőlegesen is, de legalább nem parttalanul értekezünk.

Mindenesetre, e cikk nem akar komplex dogmatikai-etikai igénnyel fellépni, csupán életszagú helyzetekre keres válaszokat.

           Nem csak a társadalmi aktualitás, és az egyház társadalmi kérdésekben való kommunikációjának kényszere indított ennek az írásnak a megalkotására, hanem az is, hogy személyesen érint a kérdés. Lelkészi szolgálatom mellett biztonságszervezőnek (nagyon rövid leírása a szakmának) tanulok és emellett Krav-Magázom. Számomra húsba vágó a kérdés: Hívő keresztény emberként, lehet-e erőszakot alkalmaznom az engem, szeretteimet vagy anyagi javaimat megtámadókkal szemben?

Mivel nincsen egyértelmű válasz, ezért nagyon fontos, hogy legyenek tájékozódási pontjaim, ami alapján meg tudok hozni egy univerzális, vagy egy eseti döntést. Öt szempontot találtam, amely szerintem adekvát a kérdésben.

     1. Szentírás (Ó és Újszövetség)

 2. Egyházi hagyományosság (teológusok írásai, értelmezései)

     3. Hatályos világi törvények

     4. Kontextus (a szituáció)

     5. Józan ész

Ilyen sorrendben fogom tárgyalni ezeket a pontokat. Ez alól kivételt képez a 3. pont, mert abban nem vagyok túlzottan kompetens, de be fogok vonni valakit a munkába, aki majd szakemberként kifejti ezt a részt. A jelenlegi cikkben nagyjából az első pont fele kerül terítékre.

De mielőtt belekezdhetnénk a téma konkrét tárgyalásába, tisztáznunk kell, hogy itt mit értünk önvédelem alatt. Ahogyan azt már írtam, én önvédelem alatt egy olyan defenzív (védekező) magatartást értek, amellyel hatásosan fel tudom venni a harcot az én és a rámbízottak (család, gyülekezet, ad hoc személyek és közösség stb.) életét és anyagi javait fenyegető támadó magatartással és/vagy akarattal szemben.

Lássunk egy-két „költői” példát: Mit tegyen a keresztény hívő, ha...   

     a) megy az utcán és látja, hogy egy idősebb hölgynek kikapják a kezéből a táskáját és éppen felé szaladnak? Segítségért kiáltson ? Eléje álljon a tolvajnak? Vagy próbálja meg megállítani?  Vagy akár le is teperheti?

     b) éjszaka arra lesz figyelmes, hogy lopják a kocsiját a kertből, már az ajtaját is kinyitották? Kihívja rendőrséget? Kimegy és verbálisan próbálja elintézni a helyzetet? Megpróbálja elüldözni a tolvajokat? Eszközt is bevet?

     c) rátámadnak fegyverrel a családjára? Passzív marad? Megvédi őket?

     d) hazafele menet egy sötét sikátorban késsel támadnak rá? Védekezik-e tettlegesen vagy sem?

     e) stb.

A szituációk tárháza reálisan végtelen. Érhet bennünket támadás, családunkat, ismerősünket, egy ismeretlent, vagy ezen csoportok anyagi javait. Lenne egy egyetemes elv, ami alapján védekezhetünk, vagy egyáltalán nem védekezhetünk, vagy mindent a szituációban el kell dönteni, hogy lehet-e vagy sem és mennyire? Vagy a fenti alternatívák között helyezkedik el valahol a válasz?

 *

Természetesen a biblikusságnak kell lennie az első szempontnak. Mit tanít a Szentírás ezzel kapcsolatban? Nyilván nem arra akarok választ kapni, hogy mit kell tennem, mikor a kocsimat lopják, hanem arra, hogy milyen irányvonalakat kellene követnem akkor, amikor az önvédelem kérdésében gondolkodom.

Meg kell különböztetnünk (mint oly sok másik esetben is) az Ó- és az Újszövetség szemléletét. Keresztényként szemlélve a kérdést, jónak látom az Újszövetség felől közelítve, de az Ószövetséget nem figyelmen kívül hagyva vizsgálódni. Minden bizonnyal sok igehelyet be lehetne vonni a diskurzusba, én most csak a legszignifikánsabbakat ragadtam ki:

      1. „¹⁹Vagy nem tudjátok, hogy testetek, amit Istentől kaptatok, a bennetek levő Szentlélek temploma, és ezért nem a magatokéi vagytok?  ²⁰Mert áron vétettetek meg: dicsőítsétek tehát Istent testetekben.” (1Kor 6,19-20)

Abban szerintem mind megegyezhetünk, hogy az (fizikai!) élet (is) szent. És nem csupán önmagáért, hanem azért, mert a test, amely összeköt bennünket a fizikai valósággal, nem csupán a mihozzánk tartozik, hanem a „Szentlélek temploma is”.

Az élet védelme azonban nem csak innen, de a Szentírás első lapjaiból is következik, hiszen az ember jónak lett teremtve testestül lelkestül (Gen 1-2). 

A pre-mózesi időszakban még egy nagyon markáns igét találunk: „⁶Aki ember vérét ontja, annak vérét ember ontja. Mert Isten a maga képmására alkotta az embert.” (Gen 9,6) Bár ez az ige nem tiltja a vérontást, csak negatív következményeket helyez kilátásba, viszont egy nagyon fontos szempontot fedezhetünk fel ebben a szakaszban. Az élet elvétele nem csak azért rossz mert az élet értékes, hanem azért is, mert az ember (és minden ember) az Isten képmása. A vérontás az Isten ellen való vétek (is).

Ennél sokkal direktebben jelenik meg a mózesi törvényekből származó, ma is adekvát keresztény életvezetési szabályrendszerből, a Tízparancsolatból, az élet kioltásának tilalma („Ne ölj!” - Ex 20,13; Deut 5,17).

Ezt a Krisztusban Istenhez tartozásunk csak aláhúzza és megerősíti („áron vétettetek meg”). Tehát a biblikus látás egyértelműen tiltja az élet kioltását!

Ez alól talán kivételt jelentenek a katonai szolgálatot (vagy tágítsuk ki), rendvédelmi szolgálatot teljesítők (akkoriban még nem volt más rendfenntartó szerv):

„Megkérdezték tőle a katonák is: „Mi pedig mit tegyünk?” Nekik viszont ezt felelte: „Senkit ne bántalmazzatok, meg ne zsaroljatok, és elégedjetek meg a zsoldotokkal.”” (Lk 3,14) Lehet vitatkozni ezzel az igével, hiszen nem Jézus szavait örökíti meg, hanem Keresztelő Jánosét, aki „technikailag” még az Ószövetséghez tartozott, hiszen a megváltás még nem történt meg. Mind e mellett ki kell jelentenünk, hogy ennél konkrétabb ige nincsen a fegyveres szolgálattal kapcsolatban. És sem Keresztelő János, sem pedig később Jézus nem mondja egyetlen katonának sem, hogy tegye le a fegyvert, vagy hagyja ott a hivatását. Sőt az evangélium több pontján is fegyveres szolgálatot végzők játsszák a kulcsfigurákat (Mt 8; 27,54; Mk 15,39; Lk 7,2kk), és ez nem változik az Apcselben sem (Apcsel 10,1kk).

                Azonban a fenti korinthusi ige nem csak az élet kioltása ellen szól, hanem az élete védelme mellett is, amire a Zsoltárok könyve is biztat: „³Védelmezzétek a nincstelennek és az árvának a jogát, szolgáltassatok igazságot a nyomorultnak és szűkölködőnek! ⁴Mentsétek meg a nincstelent és a szegényt, ragadjátok ki a bűnösök kezéből!” (Zsolt 82,3-4) S bár ez az ige elsősorban a törvénykezés igazságosságára vonatkozik, bőven elképzelhető, hogy a fent említett, hogy ez a „védelem” (שִׁפְטוּ), a „megmentés” (פַּלְּטוּ-„szállítás”) és a „kiragadás” (הַצִּֽילוּ) nem működhet mindig békésen. A bölcsességirodalom az az univerzális igényű része az Ószövetségnek, amely szintén nagy spirituális és életvezetési kincse a kereszténységnek. Ennek fényében a keresztény embernek nem hogy szabad, de kötelessége megvédeni azt, aki igazságosan rászorul.

     2. „¹⁴A templomban találta az ökrök, juhok és galambok árusait, és az ott ülő pénzváltókat. ¹⁵Ekkor kötélből korbácsot csinált, és kiűzte őket, valamint az ökröket és a juhokat is a templomból. A pénzváltók pénzét pedig kiszórta, az asztalokat felborította, ¹⁶és a galambárusoknak ezt mondta: „Vigyétek ezeket innen: ne tegyétek az én Atyám házát kalmárkodás házává!” ¹⁷Ekkor tanítványainak eszébe jutott, hogy meg van írva: „A te házad iránt érzett féltő szeretet emészt engem.”” (Jn 2,14-17)

Több pontja van az evangéliumoknak, ahol Jézus "kényszerít" (ἀναγκάζω-Mt 14,22; Mk 6,45; Lk 14,23). Pál írja: „Mert a Krisztus szeretete szorongat [συνέχω- sürget; szorít; összeprésel] minket” (2Kor 5,14). Ezek az igék, azonban még (talán) magyarázhatók erőszakmentesen, de „templomtisztítás” története semmiképpen sem.

Bár látszólag ez nem egy idevágó ige, de mégis nagyon fontos momentum az önvédelem kérdésében. Alapszabály, hogy egy igéből nem lehet teológiát csinálni. Nekem nem is ez a célom, de valahogyan értékelni kell a fenti igében leírt szituációt, ugyanis itt Jézus határozott erőszakot alkalmaz.

De hogyan értelmezzük Jézus viselkedését? Amennyiben nem vesszük figyelembe, és nem tartjuk általános jellegűnek, etikai döntésekben hiteles segítségnek, akkor azt kell mondanunk, hogy ez azért van, mert ezt Jézus „csupán” pillanatnyi haragjában tette, ez csak egy kirohanás volt. Ebben az esetben az emberi oldala dominált. Vagy mondhatjuk azt is, hogy ebben az egy kivételes esetben „muszáj” volt, hogy a tanítványok emlékezhessenek az szakaszunk utolsó versében idézett zsoltárra (Zsolt 69,10). De amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek...

De ha azt mondjuk, hogy ebben a szakaszban (és a párhuzamosakban is: Mt 21,12-12; Mk 11,15-17; Lk 19,45-46) van valami, ami túlmutat az eredeti szituáció kontextusán, akkor igen érdekes dolgokat vehetünk észre.

Az első a „kiűzte” kifejezés. A görög „ἐκβάλλω” szó szerint azt jelenti, hogy „kidobni”. Milyen izgalmas, hogy ma ugyanezzel a kifejezéssel illetjük azt a szituációt, amikor eltávolítunk valakit egy olyan helyről ahova nem való, kidobjuk, kihajítjuk. Tehát ebben az esetben nem csupán kiparancsolásról van szó, hanem komoly tettlegességről, mégpedig eszközzel.

A második számunkra érdekes kifelezés az „ostor” (φραγέλλιον). Ez az a tipikus ostor, amely olyan elterjedt volt a római világban (flagellum). Általában bőrből készült, volt egy nyele és több ága. 

Ugyanezzel az eszközzel ostorozták meg Jézust is (Mt 27,26; Mk 15,15; Lk 18,33). Olyannyira elterjedt eszköz volt, hogy maga a cselekvés (ostorozás- φραγελλόω) is erről kapta a nevét. Jézus ezt az eszközt használja arra, hogy kidobja a templomból azokat, akik és amik nem odavalók. 

Mégis miért, milyen okból cselekszik így? Meg kell különböztetnünk egy külső és egy belső indokot, motivációt.

A külső indok „ne tegyétek az én Atyám házát kalmárkodás házává”. Jézus védi azt, ami az Atyához tartozik, ami az ő tulajdona. A Jeruzsálemi templom pedig az Isten „lakhelye”. Az Ószövetségben az Úr teljesen egyértelműen nyilvánítja ki ezt a tényt (1Krón 17,1-6 stb.). De János evangéliumából, két fejezettel későbbről tudjuk: Jézus szerint (is) az Istent Jeruzsálemben kell imádni (Jn 4,19-20). Jézus tehát az Atya tulajdonát – ami nyilvánvalóan az övé is – védi! A tulajdont védi, mint olyat, és nem az eszmét. Nem azt mondja, hogy „ne üzleteljetek a templomban, mert hiteltelenné teszitek az üzenetet”, hanem úgy védi a templomot, mint Atyja házát, mint sajátját!

Ennél azonban sokkal fontosabb a belső indok. A kulcsfogalom a zsoltáridézetben van: „A te házad iránt érzett féltő szeretet emészt engem.” (ld. Zsolt 69,10) „Féltő szeretet” (ζῆλος) egy igen kiterjedt jelentéstartalommal bíró fogalom. Főleg féltékenységet (dzélosz gr.- jealous eng.) jelent, de „irigység”-et (Apcsel 5,17; 13,45); - és pozitív jelentéstartalommal - "buzgóság" -ot (Róm 10,2); "ragaszkodás"-t (2Kor 7,7) stb. Ebben a jelentésbeni sokszínűségben úgy tudunk utat találni, ha arra koncentrálunk, hogy ez a vers egy idézet, és megvizsgáljuk az eredeti (héber) fogalom jelentéstartalmát. 

„Mert a házad iránti féltő szeretet emészt” – szól az eredeti szakasz. A héber kifejezés ami itt szerepel, amit „féltő szeretet”-tel fordítanak a „קִנְאָה” , ami szintén nem egy egyszerű szó. Főleg féltékenységet jelent (pl. az Isten féltékenysége, mikor a népe elhagyja stb.), de kiemelkedőek azok a helyek, ahol valamilyen szenvedélyt, indulatot jelent (pl.: Ézs 42,13). Ezt a meghatározhatatlan lelki felindulást fordítja a Protestáns Újfordítás  - és nem csak a vizsgált szakaszban - „féltő szeretetként”, ami nem egyenlő a „szerelemféltéssel”, hanem pl.: Ézs 9,6; Ézs 63,15; 2Kir 19,31; Ez 39,25 stb. Ezzel arra akar rávilágítani, hogy a „קִנְאָה” kifejezésnek van indulatos ám pozitív oldala is!

Ebben az esetben Jézust ez az indulat tölti el. Egy heves, agresszív, mégis pozitív irányultságú „féltő szeretet”, amely az Atya háza iránt él benne. Tehát Jézus az Atya iránt érzett szeretetének kifejeződéseként teszi azt, amit tesz.

És ha teszünk egy metafizikai-misztikus lépést, akkor akár még azt is kijelenthetjük, hogy Jézus a Szentháromság személyeként a saját tulajdonát védi és szintén ugyanezen az alapon önmagát is védi.

 ...

(Folyt.köv)