Keresztény önvédelem, vagy legalizált erőszak? - 2. rész

Biblikus alapok 2. (folytatás)

3. „³⁷Jézus így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.  ³⁸Ez az első és a nagy parancsolat. ³⁹A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat.  ⁴⁰E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták.”” (Mt 22,37-40)

Amint azt feljebb (az előző posztban) is kifejtettem a szeretet nem mindig olyan egyértelmű, ahogyan gondoljuk. E fenti igét is fel szokták hozni az önvédelem (mint erőszakforma) ellen. Azonban van néhány dolog, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül. A templomtisztítás történetében az Isten iránti szeretet és a felebarát szeretete ellentmondásban vannak, hiszen a felebarát az, aki megsérti Isten házát. Az első és nagy parancsolat felülírta a másodikat. 

Továbbá:„Szeresd felebarátodat, mint magadat.” Ne tegyél semmi olyasmit, amit nem akarsz, hogy veled tegyenek (ld. Aranyszabály- Mt 7,12: bővebben később). Ezzel kapcsolatban csak egy kérdésem van: Nem lehet-e, a szeretet cselekedete a támadóval szembeni passzivitás mellett, az aktív védekezés? Nem a szeretet cselekedete-e az, a családom felé, ha enni adok nekik, abból a pénzből, amit nem engedtem, hogy a rabló elvegyen? Nem-e a szeretet cselekedete a gyülekezet felé, akiknek a pénzt adományként szántam? Nem-e a szeret cselekedete a meg nem született gyermekem felé az, hogy ha magamat megvédem, akkor nem kell apa nélkül felnőnie?

Szembe kell néznünk azzal, hogy a szeretet nem fekete-fehér, ugyanis amiatt, hogy szeretünk valakit, lehet, hogy szükségszerűen bántani kell másokat.

4. „³⁵Azután ezt kérdezte tőlük: „Amikor elküldtelek titeket erszény, tarisznya és saru nélkül, volt-e hiányotok valamiben?” „Semmiben” - válaszolták. ³⁶Majd ezt mondta nekik: „Most azonban, akinek van erszénye, vegye elő, ugyanúgy a tarisznyát is; és akinek nincs kardja, adja el felsőruháját, és vegyen. ³⁷Mert mondom nektek, hogy be kell teljesednie rajtam annak, ami meg van írva: És a bűnösök közé sorolták. Mert ami felőlem elrendeltetett, az most beteljesedik.”  ³⁸Erre így szóltak: „Uram, íme, van itt két kard.” Ő pedig azt felelte: „Elég!” ³⁹Ezután eltávozott onnan, és szokása szerint az Olajfák hegyére ment” (Lk 22,35-39)

 

Sok kérdést vet fel ez a szakasz, sok benne a nem egyértelmű mondat. Nem tudjuk pontosan, hogy ezzel az exkurzussal (az utolsó vacsora és a Gecsemáné-kertben történtek között) mi volt Lukács szándéka, azt meg végképpen nem, hogy Jézusnak mi volt a szándéka, vagy hogy hogyan értette azt amit mondott, kérdezett, válaszolt!

Mégis az új-szövetség szereztetését (kezdetét, alapítását) és a passiótörténetet (Jézus szenvedéstörténetét) ez a szakasz köti össze Lukácsnál. Értelmezhetjük ezt a szakaszt kiegészítésként az apostolok kiküldése (35.v.) kapcsán (Mt 10,5-16; Mk 6,7-13; Lk 9,1-6.10-11). Ebben az esetben Jézus azt akarja itt aláhúzni, hogy a kiküldetés, a világban való lét nem mindig békés és nyugalmas dolog, hanem olykor bizony kemény és kegyetlen. Márpedig Jézus nem akar kivenni a világból (Jn 17,15). Magyarul, elképzelhető olyan helyzet, amikor egy Krisztus-követőnek erőszakot kell alkalmaznia. 

Több izgalmas dologgal kell szembenéznünk akkor, hogyha részleteiben vizsgáljuk a szakaszt. Eljöhet az az idő, amikor kell, hogy legyen nálunk kard (1). Ennél még súlyosabb, hogy a tanítványoknak már eleve van kardjuk, de ha nincs, akkor pedig kell, hogy szerezzenek (2). Gyanítható, hogy Jézus tudott a tanítványoknál lévő fegyverekről, de nem dobatta ki velük. És: Jézus mennyiségi különbséget tesz, azaz nem csupán kardról, mint a békétlenség szimbólumról beszél, mint Mt 10,34-ben („Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet hozzak a földre. Nem azért jöttem, hogy békességet hozzak, hanem hogy kardot.”), hanem a konkrét eszközről, a konkrét fegyverekről és azok jövőbeni használatáról (3).

Lukács ugyanazt a kard (μάχαιρα) szót használja itt, mint később Jézus elfogásakor (Lk 22,49kk), ugyanez a szó szerepel kivégzőeszközként Jakab az első vértanú esetében (Apcsel 12,2), és ugyanilyen a fegyverrel akart véget vetni életének egy római katona, mikor Pálék megszöktek a börtönből (Apcsel 16,27). Így nem lehet kétségünk afelől, hogy a kard, ami Jézuséknál volt nem más, mint a gladius, azaz a római légionárius kard. Ezt támasztja alá, hogy a Vulgata (a latin fordítása a Szentírásnak) is ezzel a szóval fordítja a „μάχαιρα”-t.

Mindezt az utolsó vacsoráról jövet, imádkozásba menet! Súlyos.

5. „⁴⁹Amikor a körülötte levők látták, hogy mi készül, megkérdezték: „Uram, odavágjunk a karddal?” ⁵⁰Egyikük oda is csapott a főpap szolgájára, és levágta a jobb fülét. ⁵¹Jézus azonban megszólalt, és ezt mondta nekik: „Hagyjátok abba!” És megérintve a fülét, meggyógyította őt. ⁵²Majd ezt mondta a főpapoknak, a templomőrség vezetőinek és a véneknek, amikor odaléptek hozzá: „Úgy vonultok ki ellenem kardokkal és botokkal, mint valami rabló ellen. ⁵³Amikor nap mint nap veletek voltam a templomban, nem emeltetek rám kezet. De ez a ti órátok és a sötétség hatalmának ideje.”” (Lk 22,49-53)
 

Tíz verssel vagyunk az előző események után. A Gecsemáné kert a helyszín, Júdás elárulása megtörtént és a feldühödött zsidó vezetők, papok és katonák jöttek, hogy végre elfogják (titokban) Jézust. A tanítványok karddal rendelkeznek és használni is akarják, mert „látták, hogy mi készül”. Megkérdezik Jézust, odavágjanak-e, és meg sem várva a választ támadnak, de Jézus pedig megállítja őket: „Hagyjátok abba!”. Az eddigiekből, amennyiben ezt a szakaszt is útmutatónak tartjuk, két következtetést lehet levonni: 1. Jézus nem pártolja a támadó magatartást, és ha kérdezünk tőle, tanácsot várunk tőle, akkor meg kell várni a választ. (aktuális bizalom Jézusban és az ő szavában); 2. A „Hagyjátok abba!” (Ἐᾶτε ἕως τούτου·) felszólítás azt engedi következtetni, hogy Jézusnak nincsen gondja a jogos önvédelemmel, de a jogosságot a jelen szituációban alárendeli a küldetésnek, miszerint ő az életét áldozza az emberiségért (53b). Ezt támasztja alá az 52. vers második fele: „Úgy vonultok ki ellenem kardokkal és botokkal, mint valami rabló ellen.”. A konfliktus gócpontja nem kardokkal és botokkal való kivonulás, hanem az, hogy Jézus nem érdemli ezt meg, mert nem rabló. Ezt az evidenciát fordítja imádságba Dávid az 2Sám 22,30-ban: „Veled a rablóknak is nekirontok, ha Isten segít, a falon is átugrom.”

Úgy tűnik, hogy Jézus korában teljesen bevett szokás volt az, hogy a rabló ellen fegyverrel is lehet védekezni. A „rabló” kifejezést (λῃστής) meg kell különböztetnünk a „tolvaj” (κλέπτης) kifejezéstől. Definitíve nagyjából ugyanaz a különbség, mint ma: amíg a tolvaj besurran, rejtőzködik, lopakodik, hogy eltulajdoníthasson valamit, addig a rabló nem riad vissza az erőszaktól sem, hogy megszerezze, amit akar.

Ilyen rabló volt Barabbás, akit Pilátus állított párba Jézussal, hogy a nép válasszon, hogy melyiket engedje szabadon, és a nép őt választotta (Jn 18,40). A márki verzióból tudjuk, hogy Barabbás nem csupán rabló volt (vagyon elleni bűncselekmény), hanem gyilkos (élet elleni bűncselekmény) is. Márk 15,7 ezt írja: „Barabbás is fogságban volt azokkal a lázadókkal együtt, akik a lázadás idején gyilkosságot követtek el.” A két leírás nem zárja ki egymást. Valószínűleg Barabbás egy lázadás-zavargás alkalmával a zavarosban akart halászni, de végül erőszakot is alkalmaznia kellet, ami egy ember életébe került. 

 

Amíg Lukácsnál nevek nélkül zajlik a konfliktus, addig a jánosi verzióból (Jn 18,10-11) megtudjuk, hogy aki karddal odavágott, az Péter volt, és Málkusnak hívták azt a szolgát, akinek levágta a fülét. Bár Jánosnál nincs gyógyítás, de a lukácsi szakaszban viszont igen.

Sokan ezen a gyógyítási aktuson keresztül értelmezik az egész cselekvéssorozatot, ti. Jézus azért engedte, hogy Péter kardot hozzon és levágja Málkus fülét, hogy aztán ő azzal is megmutathassa a hatalmát, hogy meggyógyítja. Nyilván egy ilyen gyógyítás után már biztosnak lehetett lenni, hogy Jézus az, akit keresnek. Jézustól ugyan nem áll távol ez a látásmód (hogy ti. azért történt valami baj, hogy Jézus gyógyíthasson, és ezzel mutassa meg hatalmát; ld. Jn 9,1-3), de mégsem gondolnám, hogy csupán azért engedett Jézus megcsonkítani valaki, hogy aztán meggyógyíthassa. Ez olyan lenne, mint azok a radikális kreacionista teológusok, akik úgy magyarázzák a dinoszaurusz leleteket, hogy Isten már eleve a csontokat teremtette bele a földbe…

6. „⁵¹Egy pedig azok közül, akik Jézussal voltak, kardjához kapott, kirántotta, lecsapott a főpap szolgájára, és levágta a fülét. ⁵²Ekkor így szólt hozzá Jézus: „Tedd vissza kardodat a helyére, mert akik kardot fognak, kard által vesznek el. ⁵³Vagy azt gondolod, hogy nem kérhetném meg Atyámat, hogy adjon mellém most tizenkét sereg angyalnál is többet? ⁵⁴De miképpen teljesednének be akkor az Írások, hogy ennek így kell történnie?” ⁵⁵Abban az órában így szólt Jézus a sokasághoz: „Úgy vonultatok ki, mint valami rabló ellen, kardokkal és botokkal, hogy elfogjatok; mindennap a templomban ültem és tanítottam, mégsem fogtatok el. ⁵⁶Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjenek a próféták írásai.” Akkor a tanítványok mind elhagyták őt, és elfutottak. ” (Mt 26, 51-56)

A mátéi variánsát ennek a történetnek külön vettem, mert több fontos plusz információt tartalmaz a kérdéskörünkkel kapcsolatban. Jézus itt felszólítja a karddal támadó tanítványt, hogy tegye vissza a kardját a helyére (τόπος), ahová tartozik. Tehát, a kardnak helye van egy tanítványnál. Ez azonban csak aláhúzza az eddigieket, ami azonban plusz információ az a folytatása a mondatnak: „mert akik kardot fognak, kard által vesznek el”. Jézus ebben a közmondássá vált mondatban sem torkolja le a tanítványt a fegyverhasználat, vagy az önvédelem miatt, csak negatív következményeket helyez kilátásba. Ugyanolyanokat, mint amit már már tárgyaltunk Gen 9,6 kapcsán („Aki ember vérét ontja, annak vérét ember ontja”). A jézusi mondat szinte parafrázisa a tórai idézetnek. Nem gondolnám azonban az elkerülhetetlen sorsszerűség szabályának ezt a jézusi mondatot, inkább az Aranyszabály („Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük” - Mt 7,12), a jelen szituációra alkalmazásának.

A második új információ pedig a következő „⁵³Vagy azt gondolod, hogy nem kérhetném meg Atyámat, hogy adjon mellém most tizenkét sereg angyalnál is többet?” Jézusnak meg volt az az opciója, hogy tizenkét seregnyi angyalt hívjon a védelmére, akik beavatkoztak volna az eseményekbe. Ez azt mutatja, hogy Jézusnak mindvégig volt választása. Bármikor leállíthatta volna a folyamatot és megbüntethette volna azokat, akik igazságtalanul üldözték. Jézusnak (és véleményem szerint tanítványainak is) meg van joga az önvédelemre, de meg van a szabadsága arra, hogy ne védekezzen, ha ez az evangélium ügyét segíti. Jézus megmutatja, hogy a kard lehet opció, de nem mindig a megfelelő válasz, különösen akkor nem, ha az embert az Ő belé vetett hitéért üldözik.

7. „⁷Mert én nem az íjamban bízom, nem a fegyverem segít meg engem.  ⁸Te segítesz meg ellenségeinkkel szemben, gyűlölőinket te szégyeníted meg. ” (Zsolt 44,7-8)

Az utolsó vizsgált ige kapcsán le kell szögeznünk valamit. Nem szabad átesni a ló túlsó oldalára az önvédelemmel kapcsolatban. Az önvédelemnek nem csak etikai-életvezetési buktatói lehetnek, ha rosszul értelmezzük, hanem spirituálisak is. Az Istennel való kapcsolatunkat mérgezheti meg az agresszív hozzáállásunk a konfliktushelyzetekhez. Másrészt tudnunk kell azt, hogy csak az Isten az, aki által igazán biztonságban tudhatjuk magunkat („mert csak te adod meg, URam, hogy biztonságban élhessek” – Zsolt 4,9b). A Szentírás egyértelműen azt tanítja, hogy az Úr nélkül a harcnak nincsen értelme. Ő adja meg a győzelmet és ő az, aki megvédi az övéit.

Összefoglalás helyett

Csodálatos iránytűt kaptunk a Szentírásban az Úrtól. Használjuk és éljünk vele! Sok kérdésben kapunk maradéktalanul kielégítő választ, de a Biblia nem egy receptkönyv, ami mindenre ír valamit. Az teremtettségünkből fakadóan használnunk kell nem csak a Könyvet, hanem eszünket és szívünket is.

Az önvédelem nem a központi témája a Bibliának. Több helyen szerepel, mint eseti probléma, de nem kapunk egyértelmű tanítást ezzel kapcsolatban. Látnunk kell azonban, hogy a Szentírás (és főleg az Újszövetség) központi üzenete a békés és szabad együttélés vágya és az isteni kegyelem igéi. Éppen ezért bíznunk kell abban, hogy az Úr, végtelen bölcsességében békésen oldja meg az adott szituációt, de szabadok vagyunk arra, hogy megvédjük magunkat és a ránkbízottakat, és szabadok vagyunk arra is, hogy ne alkalmazzunk erőszakot.

Folytatása következik (Az egyházi hagyomány értelmezései)