Böjti sorozat 5.: Kincsesláda (Áhítat, EHE, 2014.04.07.)

textus: Mt 6,19-21

„¹⁹„Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a moly és a rozsda megemészti, és ahol a tolvajok kiássák és ellopják, ²⁰hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem a moly, sem a rozsda nem emészti meg, és ahol a tolvajok sem ássák ki, és nem lopják el. ²¹Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is.””

Két véglete van az emberi viselkedésnek a „kincs” tekintetében. Az egyik az olthatatlan birtoklási vágy, a másik az orthophobia, azaz a birtoklástól való félelem. Mindkettő jelen lehet a kereszténységben is. Az első egyénileg így szokott kinézni: „Ha rendben vagyok az Úrral, akkor ő megáld anyagilag”. Éppen ezért az illető el kezdi hajszolni az anyagikat, amiből görcsösen visszakövetkeztethet az áldásra. Vagy ugyanez közösségi szinten: mindent a gyülekezetnek, a közösségnek, ingatlanok, minél szebbek nagyobbak, intézmények tömegei, befolyás. És a tetején ott trónol a keresztény (akár klerikus, akár laikus) ember és azt hiszi, hogy micsoda önzetlen és szent az amit tesz, pedig csak a birtoklási vágyát helyezte, projektálta ki a gyülekezetre, vagy az egyházra. Azt hiszem ez utóbbit nevezte Fabiny Tamás püspök úr igen találóan „állvány-imádásnak”. A másik véglet pedig az orthophobia pedig szinte klasszikus keresztény „érték”. „Nehogy egy kicsivel többem is legyen, mint amennyi illik, mert mit szólnak”, „nehogy már el kezdek gyűjtögetni, pláne spórolni, engem az Isten lát el mindennel” stb.

Azt gondolhatnánk, hogy ez az ige is ez utóbbit támasztja alá: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön”. Bár pont ebben az igeszakaszban nem arról van szó, hogy a túl sok pénz rossz útra visz, hanem egyszerű praktikus kijelentésről: „ha a földön gyűjtesz az előbb utóbb elveszik, eltűnik, elromlik, ellopják, elveszted”. Ez az ige pont nem a birtoklás tényéről, annak milyenségéről szól, hanem arról, hogy mit kezdesz azzal, amid van hogyan viszonyulsz hozzá, illetve hogyan viszonyulnál hozzá ha kikerülne a tulajdonodból valamilyen formában.

„Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is.” - hangzik a már-már közmondássá avanzsált ige. Had' fordítsam meg ennek a mondatnak a sorrendjét. Klasszikusan úgy szoktuk értelmezni, hogy az embernek a kincséhez viszonyítva találhatjuk meg a szívét. Nincs is ezzel semmi baj, de mi lenne ha megfordítanánk: a szívhez viszonyítva találhatjuk meg a kincset. Mit értek ezalatt? Amíg a klasszikus verzió szerint a szíved rossz helyen van, mert valami más elviszi onnan ahol lennie kellene, ti. Istennél; addig a másik verzió szerint van egy hely, ahol a szíved van és te oda teszed mellé a kincsedet.

Ebben az értelemeben nagyon nem mindegy, hogy a szíved mivel, kivel van egy légtérben, egy helyiségben, vagy így is fogalmazhatunk egy kincsesládában (a θησαυρός nem csak „kincset”, hanem „kincsesládát” is jelent). 

És ha ezen a vonalon tovább megyünk, akkor mondhatjuk ezt, hogy a „gyűjtsetek magatoknak kincsesládákat a mennyben”.

És hogy ennek az egésznek mi az értelme? Az, kedves testvérek, hogy nem az a lényeg, csupán, hogy mennyit birtoklunk, hanem leginkább az, hogy hogyan. Hogy milyen a viszonyunk hozzá, hogy mit teszünk a szívünk mellé. Ezért fontosak a kincsesládák a mennyben, mert abba nem mi rakunk bele, hiszen nem érhetünk el ebben a testben odáig, hanem azt az Isten pakolja tele mindazzal, amit gondol, amit elkészített, amit megtervezett a számunkra. De ne gondoljuk azt, hogy ezek a dolgok, ajándékok elvont fogalmak vagy jó cselekedetek (vö. Ef 2,10) „csupán”, hanem adott esetben anyagiak is lehetnek!

Az a nagy kérdés, ilyenkor böjtben különösen, amikor az ember sokszor görcsösen tenni akar, hogy készek vagyunk-e elfogadni azt, amit az Isten adni akar? Nyitottak vagyunk-e arra, hogy ő pakolja meg a kincsesládánkat, azzal amivel ő akarja?

Nyíljunk ki az Úr felé!

Ámen