Szentek, érzékszervek, örömök (Áhítat, EHE, 2014.04.28.)

textus: 1Jn 1,1-4

„¹Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megfigyeltünk, amit kezünkkel is megtapintottunk, azt hirdetjük az élet igéjéről. ²Mert megjelent az élet, mi pedig láttuk, és bizonyságot teszünk róla, és ezért hirdetjük nektek is az örök életet, amely azelőtt az Atyánál volt, most pedig megjelent nekünk. ³Amit tehát láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek is, hogy nektek is közösségetek legyen velünk: a mi közösségünk pedig közösség az Atyával és az ő Fiával, a Jézus Krisztussal. ⁴Ezt azért írjuk meg nektek, hogy örömünk teljes legyen.”

Tegnap avatták szentté Rómában XXIII. János és II. János Pál pápát. Állítólag több mint 2 milliárdan követték az eseményeket a helyszínen és a médiában. Persze azon kívül, hogy szép, meg hogy mi is tiszteltük azt a két embert, nekünk nem sokat jelent a dolog. Nem ebben a formában valljuk a „szentek közösségét”. A szentté avatás teológiáját igen frappánsan foglalták össze egy Erdő Péterrel készített interjúban ma a Kossuth Rádióban (tartalmilag idézek): a megdicsőült egyház, akik már odafönt vannak segítenek a küzdő egyháznak, ami idelent van. Ha egy szenthez imádkozunk, akkor mivel ő a megdicsőült egyház tagja, így az üzenetünk, kérésünk biztosan eljut arra a helyre, ahova kell. (eddig a tartalmi idézet). Mi ebben nem hiszünk, mert szerintünk az egyetlen közvetítő Krisztus, és nincsen szükség másra.

Ebben a kontextusban igen érdekes elolvasni a textusunk harmadik versét: „Amit tehát láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek is, hogy nektek is közösségetek legyen velünk: a mi közösségünk pedig közösség az Atyával és az ő Fiával, a Jézus Krisztussal.” Magyarul: azért legyetek velünk egy közösségben, mert mi közel vagyunk az Istenhez és Jézus Krisztushoz és ha velünk vagytok jó helyen vagytok. János itt mintha magára vonatkoztatta volna a szent római katolikus definícióját. Kicsit erős, nemde? És ami még erősebb, hogy még igaza is van. Ugyanis tényleg szent volt János! És tényleg, aki ővele volt közösségben, az eljuthatott az Atyához és Krisztushoz. Egy különbség van csak az én álláspontom és a római katolikus között. Mégpedig a temporális tényező, azaz az időbeniség. Ugyanis, ameddig a katolikus egyház azt mondja, hogy a szent a halála után közbenjár és Isten kegyelmének eszköze tud lenni, akár az üdvösségre, és mivel halott ezért csak imával lehet kommunikálni vele..., addig én azt mondom, hogy a szent az, aki itt a földi életében, hús-vér emberként eszköze tud lenni az Isten kegyelmének, az örök életre. Nem hiába idézi Péter apostol Leviticus (3Móz) 11,44-45-öt: „Szentek legyetek, mert én szent vagyok.” (1Pét 1,15kk)

Így ebben az összefüggésben már érthető, hogy mit jelent protestánsul a „szentek közössége”. Valóban, Jánossal együtt mi is elmondhatjuk, hogy mivel bizonyosságunk van arról, hogy közöttünk van a feltámadott Krisztus, ezért mi is szentek vagyunk, hiszen, aki a mi közösségünkben van az Krisztusról való bizonyságtételt hallhat.

…

És milyen érdekes, ahogyan fogalmaztam: „Krisztusról való bizonyságtételt hallhat”. Hajlamosak vagyunk arra, hogy a meglévő öt érzékszervünket nem kihasználva, csak egyel próbáljuk megismerni az Istent. Pedig a textusunk is ezt írja: „Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megfigyeltünk, amit kezünkkel is megtapintottunk, azt hirdetjük az élet igéjéről.” Ebben az igében benne van mind az öt érzékszerv, ha nem is szó szerint megemlítve.

Tudtátok, hogy a kisbabának a születése után a legfőbb érzékszerve a tapintás, mert a többi még fejlődik. Tegnap volt Quasi modo geniti vasárnapja, az újjászületés vasárnapja. Legyen az az üzenete számunkra ebben az évben, hogy minden érzékszervünkre figyeljünk, amikor az Istennel kapcsolatba lépünk, amikor róla tanulunk, amikor meg akarjuk ismerni.

Ugyanis mindezt hirdetik a szentek. Azokat a tapasztalatokat, amiket szereztek az Istennel kapcsolatban, mindazt, amit hallottak, láttak, tapintottak, érzetek!

…

És még egy utolsó gondolat. Ezt írja János: „Ezt azért írjuk meg nektek, hogy örömünk teljes legyen.” Nem csupán azért kell hirdetni az általunk tapasztaltakat, mert csak akkor vagyunk hitelesek és sikeresek, hanem azért is így lesz benne nekünk is örömünk. Csak így okoz örömet a számunkra az Krisztus útja. Meg vagyok róla győződve, hogy azért van annyi szomorú és komoly arc a templomban, mert ők nem veszik ezt eléggé komolyan. Ha mindenki komolyan venne, annak nem csak az lenne a következménye, hogy sokkal többen lennénk, hanem az is, hogy sokkal több vidám ember ülne a templomokban.

Álljunk be ebbe az örömteli munkába!

Ámen!