Mögöttes (prédikáció, Szarvas-Újtemplom, böjt 5. vasánapja, Judica, 2014.04.06.)

textus: Jn 11,46-53

„⁴⁶Némelyek pedig közülük elmentek a farizeusokhoz, és elmondták nekik, miket tett Jézus. ⁴⁷Összehívták tehát a főpapok és a farizeusok a nagytanácsot, és így szóltak: „Mit tegyünk? Ez az ember ugyanis sok jelt tesz. ⁴⁸Ha egyszerűen csak hagyjuk őt, mindenki hisz majd benne, aztán jönnek a rómaiak, és elveszik tőlünk a helyet is, a népet is.” ⁴⁹Egyikük pedig, Kajafás, aki főpap volt abban az esztendőben, ezt mondta nekik: „Ti nem értetek semmit. ⁵⁰Azt sem veszitek fontolóra: jobb nektek, hogy egyetlen ember haljon meg a népért, semhogy az egész nép elvesszen.” ⁵¹Mindezt pedig nem magától mondta, hanem mivel főpap volt abban az esztendőben, megjövendölte, hogy Jézus meg fog halni a népért; ⁵²és nem is csak a népért, hanem azért is, hogy Isten szétszóródott gyermekeit egybegyűjtse. ⁵³Attól a naptól fogva egyetértettek abban, hogy megölik őt.”

Célegyenesben vagyunk. Böjt ötödik vasárnapja már egészen a kereszt felé fordítja a tekintetünket. Hiszen mindjárt itt a nagyhét, mindjárt itt a húsvét, amely a kereszténység legnagyobb ünnepe, amire egyszerre emlékezünk és egyszerre várunk.

Ezzel a gondolattal ér véget a textusunk: „Attól a naptól fogva egyetértettek abban, hogy megölik őt.” Hát nem túl biztató végkicsengés, nem egy „happy end”. Nem véletlenül szokták egyes helyeken ezt a vasárnapot fekete vasárnapnak is nevezni, hiszen Jézus kivégzésének gondolata fogalmazódik meg itt, az evangélium ezen lapjain. De miért kell ennek így lennie? Mi volt az pillanat, az az esemény, ami egy ilyen gondolatra vitte a főpapokat, és a farizeusokat? Közvetlenül a textusunk előtt olvashatjuk Lázár feltámasztásának történetét. Jézus egy embert, aki a barátja volt, visszahozott a halálból az életre. Talán, ha lehet ilyet mondani, az egyik legnagyobb csodája volt ez Jézusnak. Ennek inkább buzgó követésre kellett volna sarkallnia az akkori vallási-politikai elitet, nem pedig támadásra! Hiszen mi lehet nagyobb és jobb munka annál, mint az élet védelme, javítása, újra-teremtése? Mégis a várt pozitív reakció helyett egy igen súlyos és durva válaszlépést döntöttek el. Kivégzés.

 

Elsőre teljesen logikátlan. Ha valaki ekkor hatalommal bír, és ezt a hatalmát ráadásul csak jóra és építésre használja (ami valljuk be igen ritka azok között, akik hatalommal bírnak), akkor a mellé azonnal oda kell állni, figyelni kell rá és követni kell, mert az a helyes út. A nagytanács Kajafás vezetésével mégis elmarasztaló ítéletet hoz. Ennek oka pedig valójában igen logikus. Ezt olvassuk: „Mit tegyünk? Ez az ember ugyanis sok jelt tesz. Ha egyszerűen csak hagyjuk őt, mindenki hisz majd benne, aztán jönnek a rómaiak, és elveszik tőlünk a helyet is, a népet is.” A főtanács nagyon is tisztában volt Jézus hatalmával. Egy pillanatig sem tagadták, azokat a jeleket és csodákat, amiket tett. Nem is lehetett volna. Akkoriban még nem volt média és főleg nem bulvármédia, de higgyük el testvérek, ugyanolyan gyorsan terjedtek a hírek és az információk mint ma. Egy olyan horderejű személynek a tettei, mint Jézuséi, nem maradhattak titokban. Nem is itt volt a kutya elásva, hanem ott, hogy ennek milyen következményei vannak, illetve lesznek. Jézus ugyanis a népszerűségével egyenes arányban igen sok követőt is szerzett, a 12 csak a legszűkebb tanítványok voltak, de százak, sőt ezrek figyelték és hallgatták őt. Miután pedig a sivatagban tanított és az embereknek nem volt mit enni, akkor 5000 embert jóllakatott 5 kenyérrel és két hallal, ez odáig fajult, hogy királlyá akarták tenni. Koronával, politikával, hadsereggel mindennel együtt, ami az uralkodással jár. Persze nem hibáztatom őket, akit gyakorlatilag a semmiből jól tudja lakatni a népét, azt én is királlyá tenném. Mindenesetre Jézus nem fogadta ezt el és nem hagyta, hiszen neki egészen más útja van. A nagytanács pedig nem látott, nem láthatott bele Jézus gondolataiba, így ők csak azt érzékelték, hogy itt valaki tű népszerű és túl sok embert tudna mozgósítani, ha akarna. És félő volt, hogyha ez a csődület megmarad Jézus körül és ez a rómaiak fülébe jut – akik akkoriban az egész közel keletet birtokolták – akkor abból nagyon nagy baj lesz! És mivel bűnbakokat akarnak keresni, ezért először a vezetőket: a nagytanácsot, a főpapokat és a farizeusokat fogják elővenni, akik nem tudnak rendet tartani az országban és valaki itt királykodni akar. Ha ez bekövetkezik volna, akkor csak a legkisebb gond, hogy az állásukat vesztik, adott esetben a fejüktől is meg kell válniuk. És folytatásként pedig olyan szankciókat vezethet be az elnyomó hatalom, ami az egész népre kihatással van.

 

Ezt végiggondolva és megrágva Kajafás – a főpap – felszólalt és ezt mondta: „Ti nem értetek semmit. Azt sem veszitek fontolóra: jobb nektek, hogy egyetlen ember haljon meg a népért, semhogy az egész nép elvesszen.” Hogy úgy mondjam, kecske-káposzta effektus. Kajafás hozott egy reálpolitikai döntést. „Van egy személy, Jézus, aki túl népszerű, ha így folytatja, akkor baj lesz. Nekünk is főpapoknak, de talán az egész népnek is. Tehát meg kell oldani ezt a problémát, amit a legkönnyebben úgy lehet, kiiktatjuk azt, aki az oka ennek, Jézust. Így megmarad a mi hatalmunk is és a népnek sem lesz gondja ezzel többet.”

...

Még egyetemi éveim alatt, amikor harmadéves voltam a Teológián, akkor az évfolyamtársaimmal együtt csináltunk egy zenés passiójátékot, amellyel bemutattok a Nagyhét eseményeit és bejártuk vele Heves és Borsod megye evangélikus gyülekezeteit. Én játszottam Kajafásnak, az előbb idézett főpapnak a szerepét. Sok minden kopott már ezekből a régi emlékekből, hiszen jó pár évvel ezelőttről valók, de egyvalamit nem felejtek el. Hogy mennyire könnyű volt. Nem a színészkedés, az nem, nem vagyok valami nagy színész tehetség. A könnyű a Kajafás helyzetébe, pozíciójába való belehelyezkedés volt. Nyilván ő is megküzdött azért a helyért, ahol volt, de akkor is mennyire egyszerű ítéletet kimondani valaki felett, mennyire egyszerű bázissal a háta mögött azt mondani, hogy Jézus haljon meg, mert ő csak egy és a nép meg millió. Mennyivel könnyebb számszerűsíteni és hozni egy reálpolitikai döntést.

Arra hív bennünket ez a vasárnap, hogy lássunk a dolgok mögé. Ahogyan említettem a prédikáció elején azt a vasárnapot, fekete vasárnapnak is hívják. De lássuk meg ebben a feketeségben a fényt is. Lássuk meg a kereszt borzalmán át a dicsőséget, a győzelmet. Újra és újra megdöbbenek azon, hogy az Isten mit nem képes tenni az emberért. És mindig ilyenkor húsvét felé eszembe jut, hogy mennyire súlyos az a tény, hogy az Isten a legnagyobb szeretetet egy kivégzőeszközön keresztül mutatta és mutatja meg. Mekkora ellentmondás és mennyire nem aszerint a logikai rendszer szerint van, amiben Kajafás gondolkodott, vagy amiben mi gondolkodunk!

Az Isten Krisztusban, az ő keresztjében adott egy olyan – ha szabad így fogalmaznom – óriásplakátot, ami mellett nem lehet elmenni. A villanyoszlopokon, vagy az arra kijelölt helyeken mindig változnak a plakátok, főleg most a választással kapcsolatban. Egyszer ezt hirdetik egyszer azt. De az Isten kétezer éve ugyanazt hirdeti. „Szeretlek és az én igazságosságom abban nyilvánult meg, hogy a Fiamat adtam érted.” És ez kegyelem, nem megérdemelt jutalom.

Lássunk túl Kajafás reálpolitikáján, merjünk nagyot látni, képzelni, mert az Úr erre hívott el bennünket. Mert az Isten bárkit bármire fel tud használni. Azzal, hogy Kajafás elítélte Jézust, azzal nem csak hogy a népét megmentette, de tevékenyen részt vett az Isten megváltó tervében. És ez nem csak akkor és ott szól, hanem ma is nekünk, hiszen Jézus nem csak a népért, de minden emberért adta magát. És ezzel magára vette a Főpap szerepét. Az oltár előtti ige (Zsid 9,11-15) így nevezte Jézust: Főpap, aki Kajafás realizmusán túllépve új életet szerzett nekünk. Nem véletlenül nevezi őt, Jézust, a Biblia Emberfiának. Mert ő nem csak néphez, nemzethez, csoporthoz, vagy politikai irányzathoz tartozik. Ő minden egyes emberhez. Azokhoz is akik most itt vannak, és azokhoz is aki most nincsenek itt.

És Jézus megváltó főpapként, a dolgok mögé lát. Látja, hogy mi van bennünk, látja a szükségeinket, a terveinket, a gondolatainkat. És ezt nem egy Big Brother-ként, kandi kameraként teszi, hanem vigasztal a szomorúságban, együtt örül velünk, ha valami jó történik, betölti ha valahol szükség van, segít, ahol kérjük.

Ezt a biztatást kapjuk utolsó lépésként Nagyhét előtt!

Ámen