Újratelepítés (Prédikáció, Bp-Farkasrét, Húsvét utáni 1. vasárnap, 2014.04.27.)

textus: Ez 37,1-14

„¹Az ÚR megragadott engem; elvitt engem az ÚR lélek által, és letett egy völgyben. Tele volt az csontokkal. ²Végigvezetett köztük körös-körül, és láttam, hogy nagyon sok csont volt a völgyben, és már nagyon szárazak voltak. ³Megkérdezte tőlem: Emberfia! Életre kelnek-e még ezek a csontok? Én így feleltem: Ó, Uram, URam, te tudod! ⁴Akkor ezt mondta nekem: Prófétálj e csontokról! Mondd nekik: Ti száraz csontok, halljátok az ÚR igéjét! ⁵Így szól az én Uram, az ÚR ezekhez a csontokhoz: Én lelket adok belétek, és életre fogtok kelni. ⁶Inakat adok rátok, húst rakok rátok, és beborítlak benneteket bőrrel, azután lelket adok belétek, hogy életre keljetek. Akkor megtudjátok, hogy én vagyok az ÚR. ⁷Én tehát prófétáltam, ahogyan megparancsolta nekem. Amint prófétálni kezdtem, hirtelen dörgő hang támadt, a csontok pedig egymáshoz illeszkedtek. ⁸Láttam, hogy inak kerültek rájuk, majd hús növekedett, és végül bőr borította be őket, de lélek még nem volt bennük. ⁹Akkor ezt mondta nekem: Prófétálj a léleknek, prófétálj, emberfia, és mondd a léleknek: Így szól az én Uram, az ÚR: A négy égtáj felől jöjj elő, lélek, és lehelj ezekbe a megöltekbe, hogy életre keljenek! ¹⁰Én tehát prófétáltam, ahogyan megparancsolta nekem. Akkor lélek szállt beléjük, életre keltek, és talpra álltak: igen-igen nagy sereg volt. ¹¹Akkor ezt mondta nekem: Emberfia! Ez a sok csont Izráel egész háza, amely most ezt mondja: Elszáradtak a csontjaink, és elveszett a reménységünk, végünk van. ¹²Azért prófétálj, és ezt mondd nekik: Így szól az én Uram, az ÚR: Én felnyitom sírjaitokat, és kihozlak sírjaitokból, én népem, és beviszlek benneteket Izráel földjére. ¹³Akkor megtudjátok, hogy én vagyok az ÚR, amikor felnyitom sírjaitokat, és kihozlak sírjaitokból, én népem! ¹⁴Lelkemet adom belétek, életre keltek, és letelepítelek benneteket a saját földeteken. Akkor megtudjátok, hogy én, az ÚR, meg is teszem, amit megmondtam - így szól az ÚR. ”

Nagyon megrendítő és nagyon szemléletes ez a kép, ami köré épül a mai alapigénk. Számomra egészen filmszerű. Én ugyan nem éltem meg háborút, vagy olyan katasztrófát, ami ennyi áldozattal járt volna, mint amiről itt olvasunk, de többen talán tudják, hogy ez milyen lehet élőben. Ezékiel is tudta. Véres háborúkat élt meg, ami nagyon mély nyomokat hagyott benne. Nem csoda, hogyha az Úr ezt használta fel, ezt a borzalmas élmény. Igen, Ezékielnek meg kellett élnie ehhez hasonló helyzeteket, de az Úr felhasználta az ez irányú tapasztalatait arra, hogy prófétáljon és nem is akárhogy: az élet igéit hirdesse!

Nem véletlenül hangzik el már rögtön a legelején a kérdés az Úr szájából: „Életre kelnek-e még ezek a csontok?” Ezt kérdezte az Úr Ezékieltől. Milyen már ez a kérdés? Vagy teljesen értelmetlen, hiszen hogyan is kelhetnének életre ezek a csontok! Vagy pedig beugratós? Vajon mi rejtőzhet emögött a kérdés mögött? De valójában egyik sem! A kérdés arra irányult, hogy a próféta el tudja-e fogadni a megváltozhatatlant és azt, hogy az megváltozzon!

És, kedves testvérek, a kérdésre a válasz igen! A csontok bizony életre kelhetnek. De nem tudományos vívmányokkal, vagy gépekkel, hanem a próféta szava által. A próféta szava által, ami azonban nem saját kútfőből származik, hanem az Úrnak igéje, amit Tőle kapott!

Mit jelent ez ma számunkra? Azt olvashatjuk a textus elején: „Az ÚR megragadott engem; elvitt engem az ÚR lélek által, és letett egy völgyben.” - nekem erről rögtön a nagyon jól ismert 23. zsoltár jutott eszembe: a halál árnyékának völgye. Hát mi a halál árnyékának völgye, ha nem ez a hely? És igen az Úr Lelke vitte oda a prófétát, és bizony az Úr Lelke odavihet bennünket is! Ki az aki megtilthatja az Úrnak, hogy oda vigyen, olyan helyzetbe, olyan helyre, ahova ő akarja? És bizony van a halál árnyékának völgye, sok-sok száraz csonttal, ahol látszólag már egy szikrányi élet, egy szikrányi remény sincsen. És ez a völgy nem csak mások völgye, mások nyomora tud lenni, hanem sokszor a miénk. Saját bőrünkön tapasztalhatjuk meg az árnyékot.

De nem azért teszi ezt az Úr, mert nincsen jobb dolga, mert gonosz és szereti kínozni a teremtményeit, vagy azért hagyja mert nem is érdekli a dolog, mert nem számítunk neki! Azért teszi ezt, hogy tanúi (1) és eszközei (2), majd ismét tanúi (3) lehessünk. A próféta sem csupán odakerül a völgybe passzív szemlélőként elszenvedi az eseményeket, hanem aktív cselekvője az Úr akaratának, megbízottja, akinek feladata van. 

1. Egyfelől felnyílik a szeme, hogy teljes valójában lássa a dolgokat, hogy tanúja legyen annak, ahogyan az ige fogalmaz „nagyon sok csont volt a völgyben, és már nagyon szárazak voltak.”. Testvérek, mennyi száraz csont vesz körül most is bennünket! Sok-sok kiszáradt élet. Olyan élet, aminek már látszólag nincsen értelme, már nem vezet sehova, nem jó semmire. Mert nagyon sok ilyen emberrel találkozhatunk, az utcán, a barátok között, a szomszédok között, vagy éppen a családban. Olyan éltekkel, melyeket nem hat át az Úr kegyelme, amelyeket nem elevenített meg a Lélek. Akik csupán létfenntartás szintjén élnek, és a legtöbb esetben még észre sem veszik, hogy ennél sokkal több az élet. Az Úr felnyitja a szemünket, hogy meglássuk a szükséget, ahogyan Pál írja: „mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének” (Róm 3,23)

2. És itt jön be az, amit már említettem, hogy a próféta szavára elevenednek meg a csontok. Tanúk és eszközök is vagyunk az Isten kezében. Az Isten azt a feladatot bízta a prófétára, hogy a halál árnyékának völgyében prédikáljon, ott, ahol látszólag már tökmindegy. Egy képtelen helyzetben találja magát Ezékiel. Száraz csontoknak prédikálni? És tényleg képtelen lenne a helyzet, ha Ezékiel a saját erejéből próbálkozott volna, de nem tette, hanem az Úr igéjét szólta, pontosan azt, amit az Isten rábízott, pontosan úgy, ahogyan meghagyta neki. És ezáltal az a Lélek, aki idehozta ebbe a völgybe, ez a Lélek megelevenítette a száraz csontokat húst és lelket adott nekik.

Isten a végtelen kegyelméből, bennünket használ eszközeiként. Megtehette volna, hogy maga mondja a csontoknak, hogy keljenek éltre és ne legyen kétségünk afelől, hogy így is lett volna. De ő Ezékielt hívta oda és neki adta azt a feladatot, hogy prófétáljon a csontoknak. Igen, az Isten olyan feladatot adott, ami sok esetben látszólag lehetetlen, olyan helyen, ahol nem érdemes. 

De nem csak Ezékiel mehet ilyen reménytelennek látszó küldetésbe, hanem mi is kaphatunk ilyen faladatot. Talán még ki is nevetnek bennünket, hogy „miket beszélsz?”, „őt akarod megmenteni, ebbe biztosan beletörik a bicskád!” De jusson eszünkbe, hogy Jézust is kinevették. Máté 9-ben egy halott kislányt támaszt fel Jézus, a 9,24-ben ezt olvassuk: „Menjetek innen, mert a leányka nem halt meg, csak alszik. - Azok pedig kinevették őt.” Kinevették, mert nem tudták elfogadni, hogy Jézus többre képes, mint amit el tudnak képzelni. Nem hibáztatom őket, de mi ne kövessük el ezt a hibát. Merjünk lépni, nekiindulni és megszólítani azokat is, akiket látszólag nincsen értelme.

3. És akkor újra tanúk lehetünk, de már nem csak az emberi nyomorúságnak, a száraz csontoknak, hanem Isten hatalmas jóságának és kegyelmének, ahogyan élővé válik minden.

...

És ennek elvégzője - rajtunk keresztül - Istennek az igéje. Ezékiel számára még nem, de nekünk már sokkal többet jelent ez a fogalom: "Istennek igéje". Ugyanis ez nekünk nem más mint az evangélium. János evangélista Igének nevezi Jézust az evangéliuma elején. (vö. Jn 1,1k). Krisztus az a személy, akinek hatására a csontokból életek lehetnek. Ő mondja – szintén Jánosban olvashatjuk „Bizony, bizony, mondom néktek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van; sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe.” (Jn 5,24) Micsoda egy mondatos összefoglalása ez a textusunknak. Jézus maga és az ő szava az, ami életre visz! Az a Jézus, akit megfeszítettek és aki fel is támadt, mert a halál nem tarthatta fogva.

Quasi modo geniti vasárnapja van. Ez az 1Pt 2,2-ből ered: „mint újszülött csecsemők a hamisítatlan lelki tejet kívánjátok, hogy azon növekedjetek az üdvösségre” Azért említem csak most, mert ez a péteri mondat már egy következő állomás, mint amit a textusban olvashatunk. Hiszen meg kell születni, újjá kell születni ahhoz, hogy aztán „újszülöttek” lehessünk. A csontokra először hús kell kerüljön, majd lélek bele és csak akkor jöhet a születés.

Amikor valaki megszületik, akkor az egyik legfontosabb dolog a személyazonosságában az, hogy hol született. Szinte minden hivatalos iratban és dokumentumban van olyan kitöltendő rubrika, hogy „születési helye”. Az igénk ezt mondja: „Lelkemet adom belétek, életre keltek, és letelepítelek benneteket a saját földeteken.”. Itt ez utóbbi két szót szeretném aláhúzni: „saját földeteken”. Az Isten nem csak megeleveníti a csontokat, nem csupán életet ad nekik. Nem igaz Madách szava, hogy „a gép forog az alkotó pihen”, mert az Alkotó sohasem pihen, nem csupán kihív a halálból Krisztus által, hanem új életet is ad, és otthont is. És itt - ez utóbbi kapcsán - most nem ingatlanra, településre, vagy közigazgatási területre kell gondolni. Itt az eredeti héber szöveg nem hagy kétséget afelől, hogy többről van szó, hiszen az a szó szerepel itt, amit a teremtéstörténetben is olvashatunk: „megformálta az ÚRisten az embert a föld porából” (Gen 2,7). Azt mondja az Úr, hogy „saját földeteken” - „Olyan helyet akarok adni neked, ami pont neked való, olyan életet, ami a tiéd, olyan kapcsolatokat, amikből épülhetsz, olyan közösséget, ami megtart, olyan küldetést, ami rád van szabva!”

Ezt kell hirdetnünk az embereknek, ennek kell hogy eszközei és tanúi legyünk. Figyeljünk a Lélekre, hogy hova visz bennünket. De ne hősködjünk, ne képzeljünk küldetést minden percben, de vegyük észre, ahol az Úr lelke használni akar bennünket és szolgálatunkat siker koronázza majd!

És nem utolsósorban azért is imádkozzunk ez a sok minden jó, és az újjászületés ajándéka, Krisztus urunk keresztje és feltámadás által, és csakis azáltal, a mi életünkben is megvalósulhasson. Ámen! Imádkozzunk!